Hát jó. Megpróbálom a Versmóka csendes bebukását nem személyes kudarcként elkönyvelni.

És blogolok egy személyeset! Mert éppen az új designon dolgozok - egyelőre az ötletelés fázisában vagyok, ami eléggé felemészti a jelenleg szegényes fantáziakészletemet, így most csak erre van erőm. Szóval elmesélem nektek a csodálatos múlt hetemet.
Az egész azzal kezdődött, hogy a lakótársam és egyben legjobb barátnőm, N. megbetegedett. Nem nagyon, csak egy kicsit influenzás lett. De neki úgy működik az immunrendszere, mint egy normális húszévesnek, nem pedig úgy, mint egy nagyon gyenge óvodásnak (igen, itt magamra célzok). Ezért is úgy gondoltam, hogy a szeretetem egyetlen apró cseppjét sem vonom meg tőle, szóval agyonszorongattam és -puszilgattam, szokás szerint. Nem számoltam a már említett immunrendszeremmel. És ez hiba volt. Magyarán, hétfőre úgy megbetegetedtem, mint a kutya. És, lévén nagyon badass nőszemély, mint egy iraki katona, és főleg: lévén szerencsétlen, szegény egyetimsta, nemet mondtam mindenféle kemikáliára, amit az átlagos, not-so-badass emberek használnak (értsd: gyógyszer), az egyetlen kúrám az alvás és a tea volt. Nem meglepő hát, hogy szerdára sem gyógyultam meg, amikor is egy N. számára nagyon fontos koncert jött, amire már hetekkel azelőtt eldöntöttük, hogy megyünk. Mivel a koncert tíztől volt (gyakorlatilag fél 12-től, de a hely 10-kor nyit), nyolckor elkezdődött a dráma.
- Jaaaj, ehm, nyekk, hörrr - mondtam én, miközben megpróbáltam összeszedni magam a magzatpózból, amibe összegömbölyödtem a forró fürdő után.
- Mit csinálsz? - kérdezte N. nagyon naivan és ártatlanul.
- Felkelek. Készülünk. Öltözz.
- Neeem megyünk sehova! Beteg vagy!
- Nem érdekel. Meggyógyulok. Itt, most. 
- Ne beszélj hülyeséget, feküdj vissza, aludj.
- Nem, mert tudom, hogy ez fontos neked, erre készülsz egy hete. És én is megmondtam, hogy akarok menni, mert szeretem, jó lesz, minden.
Ekkor már eljutottunk a sírás fázisáig, mint mindig, ha egy életbevágóan fontos döntés elé kerülünk, pl. hogy hova menjünk kávézni vagy hogy elmenjünk-e egy koncertre vagy sem.
- Igen, fontos, de... hüpp... igen, egy hete, de... hüpp... nekem fontosabb, hogy egészséges legyél.
- De én azt akarom, ami neked jó.
- Én azt akarom, ami neked jó.
(Ezt képzeletben ctrl+c, ctrl+v-zzétek be legalább huszonegyszer.) 
- Jó, öltözz, hogy inspirálj engem is az öltözésre. - mondtam neki végül. Úgyhogy felöltöztünk. Mire mindketten elkészültünk (ő úgy, mint egy nagyon hipszter, én úgy, mint egy öregasszony temetésre, mert a hideg rázott állandóan), rezignáltan kijelentettem:
- Van egy apró probléma. Azt hiszem, nincs pénzem. Lehet, hogy van, de... Nagy valószínűséggel nincs. Nem, egész biztos nincs.
- *lemondó sóhaj* Beviszlek.

Végülis az lett, hogy tényleg bevitt, átvitt értelemben is (kifizette a belépőmet) és szó szerint is (végig fogta a karom, hogy fel ne boruljak). Aztán még egy sört is kaptam tőle. És első sorban végigbuliztuk az egész koncertet. Nagyon jól éreztem magam. Amikor nem hittem azt, hogy menten elájulok. Vagy amikor épp nem borultam elfele. De N.-nek valahogy beépült a tánclépései közé, hogy időnként kinyúlt felém, elkapott, és visszaállított a ritmusba. Szerencsére egyetlen képen sem vagyok rajta. De az emberek már régóta eléggé gyanakszanak arra, hogy titokban egy methhead vagyok. Szerintem mostmár biztosak benne. Csoda, hogy senki se jött oda megkérdezni, van-e anyagom.

Másnapra begyulladt a fülem is. Így duplán szenvedtem, de még mindig nagyon badass voltam, nemet mondva a gyógyszerekre. Ehelyett bebugyolált fejjel feküdtem az ágyban azt hallucinálva, hogy a falaink zöldek (valójában fehérek), és hogy a bútorok rock&rollt táncolnak. És megnéztem végtelen mennyiségű gagyi filmet (We're the Millers, The To Do List, Mermaids - erre lehet, hogy emlékeztek gyerekkorotokból, egy 1990-es film Cherrel, Winona Ryderrel és Christina Riccivel tíz évesen).

És szombatra arra ébredtem, hogy meggyógyultam! Boldogan kiugrottam az ágyból - és azzal a lendülettel elöntött a Niagara (hiába, vannak, akikhez korán jön a karácsony, deal with it!) és a hasgörcsök. Valahogy elkúsztam a szekrényemig, aminek ilyen lenyílós ajtaja van, kihúztam belőle egy tiszta felsőt és egy nadrágot, visszacsuktam, és én okos, leültem alá, mert rettenetesen fájt a hasam. Tovább elképzelhetitek, mert én túlságosan szégyellem magam, hogy elmeséljem. Oké. A szekrényajtó kinyílt magától, és olyan lendülettel csapott pofán, hogy meg voltam győződve róla, hogy a fél arcomat magával vitte. De nem. Csak az orromat törte el. Na jó, nem törte el, de feldagadt, és lett rá egy nagy seb. Pont az orrnyergemen, mint a birkózóknak. Leragasztottam - még mindig bőgve, mert eddig tartott a nagy badass-ségem. N. megijedt eleinte, de amikor látta, hogy nincs semmi komoly bajom, egész álló nap röhögött a hülyeségemen.

Az már csak adalék az egészhez, hogy leragasztott orral, szédelegve, dülöngélve, vörös szemekkel, véres szájjal (mert mindig kicserepesedik a szám, amikor beteg vagyok, én meg állandóan piszkálom a bőrt, szóval folyton véres) lementem a bódéba cigiért. A bódésnéni is meg van győződve róla, hogy drogos vagyok. És nem segített a helyzetemen, hogy a) apróval fizettem (tíz- és ötbanisokkal főleg - ez a második és harmadik legkisebb apróegység nálunk), b) miközben beszéltem és mosolyogtam, elkezdett vérezni a fogam (mindig meglep, de lassan megszokom, nem is tudnék már élni a véríz nélkül a számban). Szóval bódésnéniarca.jpg, amikor szentül meggyőződik róla, hogy az első látásra kedves kislány másfél év alatt heroinistává változott a szeme láttára. Csodás volt ez a hét! Nektek hogy telt?