A chatben már jeleztem, hogy mi a helyzet, miért nem jelentkezem mostanában: összetört a laptopom képernyője, és nem úgy áll a helyzet, hogy a napokban ki tudnám fizetni a javíttatását. Most is elloptam gyakorlatilag a barátnőm laptopját, amíg nincs itthon, hogy valami életjel-szerűt tudjak megosztani veletek. Furcsamód az internet, sőt a laptopom sem hiányzik annyira, rengeteget olvasok és rajzolok így, hogy nincs, amivel eltöltsem fölöslegesen a szabad óráimat. Az egyetlen dolog, ami valójában hiányzik, az ez a blog, és ti! :)

Most sajnos nincs időm egy valamirevaló bejegyzést írni, de azért úgy éreztem, írok pár össze-vissza sort arról, hogy mi is a helyzet velem. Először is: elolvastam egy zseniális könyvet. Eddig két olyan könyv volt az életemben, ami megváltoztatott engem és olyan gondolatokat indított el, amiknek a létezéséről addig nem is tudtam. Az egyik A zabhegyező, a másik pedig az Üvegbura volt. Most pedig csatlakozott hozzájuk egy másik is, amit nem tudom, hogy kiadtak-e magyarul (nem találtam sehol), én angolul olvastam Kindle-n, de azt mondom, hogy ha tudtok és szoktatok angolul olvasni, akkor ezt nem hagyhatjátok ki. A könyv címe The Chronology of Water, egy Lidia Yuknavitch nevű néni írta, egyféle memoir az életéről, drogokról, szerelmekről, halva született babákról és hatalmas élettapasztalatról, óriási, csodálatos gondolatokkal zseniális megírva. Keressétek meg és olvassátok el, könyörgöm nektek, mert gyönyörű. Gyönyörű.

Igen. Mi történt még? Levágtam a hajam, és most készülök feketére festeni. Ez nem tűnik fontos dolognak így első látásra, de 1. eddig mindig vörös voltam (és az eredeti gesztenyebarna), eddig soha nem is gondoltam a feketére, nemhogy kipróbáltam volna, 2. állítólag egy nő akkor festi meg a haját, ha valami változás állt be az életében, vagy ha valami változást vár. Én már régóta érzem magamban, hogy valami történni fog, de most érzem a legerősebben. És valamiért úgy érzem, hogy ennek a változásnak akkor tudnám a legjobban jelezni, hogy "oké, gyere, kész vagyok", ha megfestem a hajam végre. Lehet, hogy furcsán hangzik. Hm.

És nekiestem az írásnak. Eddig minden, ami velem történt az elmúlt húsz év alatt, és főleg az elmúlt öt évben, egy vérröghöz hasonlóan megállt bennem, valahol az ereimben, és szorított, szorított, hogy alig kaptam levegőt. Most ez a vérrög mintha felszakadni látszana, és nem lehet kiütni a kezemből a tollat. Írok, írok, írok, kávézok, cigizek, írok. Folynak belőlem a szavak, és nem tudom (nem is akarom) elzárni őket. Kíváncsi vagyok a végeredményre. Irodalmilag is, mert ezer éve nem írtam prózát, meg arra is, hogy ha végre kiszakad belőlem mindaz, ami felgyülemlett - akkor vajon mi lesz? Ki leszek? Mi marad belőlem? És mi fér majd belém?

Végül pedig az új nagy-nagy-nagy mániám, az Edward Sharpe & the Magnetic Zeros. Beteg, beteg emberek beteg és zseniális zenéje. Hát a szívem szakad meg tőlük. Imádom.

Ó, és azt mondtam, hogy JÖN A PLACEBO SZIGETRE? 

Stephen King-regényekhez hozzányúlni nagy és bátor vállalkozás. Talán ezért is van olyan kevés "friss" film, a legjobb próbálkozás, azt hiszem, 2007-ben jött létre a The Mist által. A Carrie-nek több feldolgozása is van: a kevésbé sikeres 2002-es tévéfilm, és a '76-os feldolgozás, amiről oldalakat írhatna az ember. És végül (és utolsósorban)  a 2013-as remake, ami nem a regény egy új feldolgozása, hanem a '76-os film újraalkotása.

Félve fogtam neki, mert bármennyire is kerültem, mindenhol szembejöttek velem egyáltalán nem kedves kritikák a filmről. Chloe Moretz miatt is aggódtam egy kicsit, bár Julianne Moore-nak sikerült némi reményt keltenie bennem. Az sem segített sokat, hogy miközben a regényt olvastam (nem is olyan régen), állandóan elképzeltem módokat, hogy hogyan lehetne jól megfilmesíteni, folytonosan alkottam magamban a jeleneteket, a snitteket, mert aki olvasott valaha is Kinget, tudja, hogy mennyire zseniálisan vizuális képeket tud létrehozni. Szerencsére a '76-os filmet már annyira régen láttam, hogy szinte teljesen kikopott belőlem, csak az érzés maradt meg, hogy -elnézést- kurvajó volt, de a film jeneletei kiestek teljesen. Így el tudtam -és tudok- vonatkoztatni tőle, állítólag ez hasznos az új Carrie esetében.

Nem tudtam elkerülni azokat a kritikákat sem, amelyek azt taglalták, hogy ez a film nem eléggé erős, nem eléggé... hm, nyomasztó vagy ijesztő. Ezt az első pár kép máris megcáfolta, bár ebben nagy szerepe lehet annak, hogy egyrészt nincs horrorkultúrám szinte egyáltalán, másrészt, hogy a hideg ráz mindenféle szülős jelenetektől. Az azonban rögtön nyilvánvalóvá vált (és azt is mondhatom, hogy zavaróvá), hogy Chloe Moretz egyszerűen túlságosan szép ehhez a szerephez. A Let Me In esetében is ugyanez volt a helyzet, az amerikai változatban egyszerűen túlságosan szép a kisfiú. A Carrie könyvben Carrie egyáltalán nem szép. Sőt, csúnya. Az amerikaiaknak úgy látszik, ez egy komoly gyenge pontjuk, az egyetlen film, amiben jobban tetszett a főszereplő karaktere az a Tetovált lány volt. Elnézést, megint eltértem a témától. Szóval Chloe túl szép. És egyáltalán, minden egyes szereplő túlságosan szép ebben a filmben. Oké, Julianne Moore tökéletesen creepy, és már az első tíz percben tudtam, hogy ő fogja elvinni a filmet a hátán - ha valaki egyáltalán képes lesz erre.

forrás: imdb.com

SPOILER 

Az tulajdonképpen tetszett, ahogy aktualizálták a történetet, belehelyezték ebbe az időbe, hiszen ez egy örökérvényű mese, örökérvényű tanulsággal. Bár szomorúan tapasztaltam, hogy ez a "modernizálás" csak abban nyilvánult meg, hogy van mobiltelefon és internet, ami segíti a kegyetlenkedést - azt azért meg kell jegyeznem, hogy nem eléggé. Az a jelenet például, amikor elkérik Chris telefonját, hogy megnézzék, rajta van-e a videó, ő feláll és kimegy. Ennyi. Az egész videós történetnek se eleje, se vége, se feneke, mintha ott se lenne. Ha már beleszőtték a történetbe, akkor csinálhatták volna rendesen. 

(A Bővebben után folytatom.)

Egyszerűen muszáj megmutatnom nektek a Cameo fotóit, amelyek egyszerűen varázslatosan mutatják be az új darabokat: csupa nőiesség, virágminták, csipke, peplum - nem tudom, hogy a kollázsok tetszenek-e jobban vagy az új ruhák. Modellünk neve Karina K., a mágikus fotós pedig James Hartley. (A képek az egérre színesednek, jobb klikk >> kép megjelenítése módon pedig nőnek.) 

Több a Bővebben után!

Nem azokról a filmekről van szó, amelyek 2013-ban jelentek meg, hanem azokról, amelyeket a tavalyi évben néztem meg. Igen, van közöttük friss, 2013-as film is, de van régi is. Csak azokat sorolom fel, amelyek valamilyen erős nyomot hagytak bennem - legyen ez pozitív vagy negatív. Kronológiai sorrendet ne várjatok el, ismeritek a memóriám, szóval haladjunk abc-sorrendben végig a film-mappámon.

Bachelorette (2012)
Volt olyan két napom, amikor a szellemi jelenlétem csak vígjátékokat engedett meg nekem. Beteg voltam, egész nap az ágyban feküdtem, így tehát eldöntöttem, hogy valami rám egészen nem jellemzőt csinálok: vígjátékok! Sosem szerettem őket, egész életemben talán tízet láttam (és ebbe számoljuk bele azokat is, amiket 12 évesen a tévében néztem anyuval). A Bachelorette azonban mégis megfogott, már csak Kirsten és Lizzy Caplan miatt is. És azt kell mondanom: nem csalódtam. A film lekötött, megnevettetett, és éppen annyira volt lányos, amennyire kellett - Lizzy Caplan már a megjelenésével is kiegyenlítette a nőies-nem nőies egyensúlyt. Szóval a film megtette azt, amire hivatott, szórakoztató volt és mosolyt csalt az arcomra a happy endjével. 7/10

Don Jon (1013)
Hatalmas elvárásokkal indítottam a filmet, mert ismerem Joseph Gordon Levitt verseit (Tiny Book of Tiny Stories), ezért azt hittem, valami elvont, egyáltalán nem mainstream filmet fogok látni. Tévedtem. Maga a történet jó ötlet volt, és az is tetszett, ahogy ugyanazokat az eseményeket újra meg újra megkapjuk, csak éppen más környezetben. A karakterfejlődés is hihetetlenül erős volt, és a vége is tetszett, mert nem egy 100%-os, happily ever after happy endet kaptunk, hanem annál valami többet - pontosabban kevesebbet, mert maradtak kérdések és bizonytalanságok. De azt kell mondjam, hogy a filmet inkább Joseph G. L. játéka, és persze Julianne Moore karaktere és egész személyisége vitte el a hátán. Scarlett Johanssonra pedig mintha ráöntötték volna a szerepet. Mégis, kicsit lapos volt - és nem kicsit felejthető. 7/10

Franklyn (2008)
Eva Green és Sam Riley egy filmben! Engem ezzel teljesen megvásárolt magának a film, első perctől az utolsóig. Eva Green gyönyörű volt, és tökéletes játékkal örvendeztetett meg engem, a karakterét el sem tudom képzelni úgy, hogy valaki más játssza. Maga a történet, az egész idő-és dimenziókezelés, a másik világ, az őrültség bemutatása, a különböző szereplők története, és ahogy az egész összefonódik: zseniális! Az egyetlen bajom az volt, hogy lehetett volna egy ici-picit elvontabb, egy picit nehezen emészthetőbb, mert a végén minden túlságosan szájbarágósan kapott magyarázatot. 8.5/10

Factory Girl (2006)
Óh, hogy mennyire szeretem az életrajzi filmeket! Edie Sedgwick és Andy Warhol mindigis a kedvenceim közé tartoztak, bár sosem vettem a fáradságot, hogy komolyabban utánanézzek Edie történetének. A film azonban felkeltette az érdeklődésemet bizonyos kérdések iránt, és meg is válaszolta őket. A képi világ pedig tökéletes volt. 8.5/10

Gia (1998)
Mint mondtam, nagy gyengéim az életrajzi filmek. Gia Carangiról már írtam nektek, és Angelina Jolie-t imádom, amikor egy szakadt lány szerepében van (pl. a Girl Interruptedben még jobban is szerettem, mint Winona Rydert), és mintha ráöntötték volna Gia karakterét. Maga a film is nagyon ügyes volt, ahogy összesimították az interjú-részleteket és az események eljátszását, ez a kettő tökéletesen váltotta egymást, pedig sokszor zavaró tud lenni. Nagyon, nagyon, nagyon élveztem! 9/10

A Bővebben után folytatom! (Olyan filmekkel, mint Oz, the Great and Powerful, Upstream Color, Stoker, La Belle Personne, Warm Bodies - és mások.)

Tudom, hogy furcsa a film címe. Tudom, hogy azt olvasva, "A vagina monológok" mindenféle elképzelés megjelenik a kicsi fejecskétekben a film milyenségével kapcsolatban, a soft pornótól a vígjátékig. Megértem, mert én is így voltam vele. Amikor nekifogtam a filmnek, nem tudtam, mire számítsak, mit várjak el, egyszerűen azt sem tudtam, hogy milyen műfajba tartozik - bár akkor már nem volt teljesen ismeretlen számomra Eve Ensler neve.

Ahhoz, hogy valamilyen módon megalapozzátok az elvárásaitokat, beszélnem kell egy kicsit Eve Enslerről. Ő egy amerikai író, előadó, feminista, aktivista nő - gyermekkorában megerőszakolták, és valószínűleg ez hatalmas szerepet játszik egész tevékenységében. Ensler a nőiségről, a testünkkel való kapcsolat ápolásáról beszél és tart előadásokat - de ezeket az előadásokat nem a Mindentudás Egyeteme-szerűen képzeljétek el, hiszen Ensler kihasználja a színészi adottságait, előadja azt, amit hallott nőktől, emberektől, és csodálatos humorral van megáldva. A karizmájáról pedig ne is beszéljünk! Az egyik kedvencem a munkái közül egy dokumentumfilm, a What I Want My Words To Do To You, amelynek keretein belül egy női börtönben töltött el elég sok időt, nem tudom pontosan, hogy mennyit, és ezalatt csoportterápiát szervezett, amely abból állt, hogy nemcsak beszélgettek, de a nőket arra kérte, hogy írjanak egy színdarab-szerű monológot mindarról, ami bennük van, és ezeket végül előadták ott, a börtönben. 2011-ben pedig létrehozta a City of Joy nevű kis "várost" Kongóban, ahol segítséget és támogatást, és főleg menekülést kapnak azok a nők, akiket bármilyen nemi erőszak ér. Ezen a linken megnézhetitek a honlapot, képekkel és információkkal együtt. Ezenkívül számos olyan szervezetnek tagja és támogatója, amely a hátrányos helyzetű nőket segíti.

A sors kegyetlen iróniája, hogy a nőt, aki annyi időn keresztül beszélt és harcolt a nőkért, a nőiségért méhrákkal diagnosztizálták. De Esler emberfeletti erőről tett tanúbizonyságot: írt egy könyvet a betegségről, melyben azt mondja, egy ajándék volt számára, hiszen eddig ő sem tudta megélni a nőiségét, nem volt "benne a testében" (ahogy ezt egyébként a filmben is mondja). De a rák segített neki ebben, mert: "From being pricked and poked to being ported and chemo-ed, there's no way you can not be in your body."