Gia Carangi sokak tudatában az első szupermodellként él. Ez a csodálatos kisugárzású, tehetséges és egyedi nő élete és halála egy olyan dolog, amely mellett nem lehet egyszerűen elmenni. A 70-es-80-as évek nem véletlenül vezettek annyi tragikus halálesethez. Akkor egyszerűen minden szabad volt - virágkorukat élték nemcsak a drogok, de a showbiz elfogadása és az alkalmazkodás hozzá, lévén gyakorlatilag új dolog, nagyon sok mindenkit megtört. Azt hiszem, nem kell neveket sorolnom, elég azt mondanom, hogy Gia is közéjük tartozik.

Naplóbejegyzései mindig ugyanazzal a szerkezettel kezdődtek: "hol volt, hol nem volt" - és az idő teltével ezek a mese-szerű írások egy teljesen más dimenzióba léptek át. Gia gondolatai egyre elvontabbakká válnak, egyre több kérdést tesz fel, egyre inkább érdekli maga az élet és a boldogtalanság. Hiszen míg a történet valóban tündérmeseként kezdődött, nagyon hamar átfordult egy Andersen-féle tragikusságba, és, ahogy lenni szokott, főszereplőnk otthagyja a világunkat, hogy olyan tanulságot mutathasson fel, melynek erőteljes voltát nem feledhetjük. De az ilyen mesék főszereplői nem valós személyek. Gia azonban - kétségtelenül élő, létező és szenvedő alanya volt mindannak, ami vele történt. Nem passzív alany, eszemben sincs ilyet mondani, mégis - nem tudjuk megvetni vagy elítélni. Áldozat volt - önmaga áldozat.

Gia Philadelphiában született, olasz és ír gyökerekkel, és szülei házasságának teljes instabilitása már gyerekkorában szeretetéhessé tette, és az anyai szeretet hiánya önmagában is nehezen feldolgozható - hát még akkor, ha a sztárvilág, sztár-lét, és általában a modellkedés állandó stresszhatásával, nehézségeivel társul. Ne feledjük, a hetvenes-nyolcvanas években egészen mást jelentett hírességnek lenni. És éppen ez a vadság, ez a megtört és dühös kisugárzás, ami már gyermekkorában kialakult vezette el őt a hírnévhez - gyakorlatilag egyik napról a másikra. Ez a természetes spontaneitás, a "csak-azért-is"-attitűd vezetett ahhoz, amikor - állítólag - egy fotózás után a fényképész feltette a kérdést: ki maradna ott egy meztelen fényképezésre? Gia természetesen igent mondott.

Ehhez a forróvérű viselkedéshez tökéletesen passzolt az olaszos megjelenés - a barna haj, bőr, a nagy szemek, a határozott szemöldökvonal. Giának megvolt az imázsa, egyedisége, személyisége, ami igazán különlegessé tette. Nem csoda hát, hogy rövid idő alatt kapkodtak érte a fényképészek, magazinok, divatmárkák: többször szerepelt a Vogue és a Cosmopolitan címlapjain, illetve dolgozott Versace-nak, Diornak, Yves Saint Laurent-nak, Armaninak és a Maybelline-nek is. De míg neve egyet jelentett a csillogással, eleganciával, különlegességgel, s míg képein természetesnek hat a mosoly, a béke, mely az arcáról sugárzik - Gia valójában szenvedett.

Az első lépés, mely a lejtőn elindította egy hirtelen szerelem volt. Az a meztelen fotózás, mely meghozta neki a hírnév első csillanásait, egy szerelmet is rejtegetett. Sminkese, Sandy Linter szintén szerepel a képeken - a fotós ugyanis megkérte őt is, hogy vetkőzzön le és csatlakozzon Giához. Gia pedig beleszeretett. És bár mindketten szerelmesek voltak egymásba, a kapcsolat viharos volt és zavaros: Linda valószínűleg nehezen tudta kezelni nemcsak Giát, de önnön identitását is, a felismerést, hogy egy nőt szeret.

Gia életében azonban jelen volt egy másik, nagyon fontos nő is: ügynöke, Wilhelmina Cooper, akit egyetlen barátjaként ismert. Ő volt az egyetlen, aki meghallgatta és megvigasztalta őt, aki valóban az embert látta benne és nem a szupermodellt. Azonban 1980-ban tüdőrákban meghalt - és Gia számára innentől kezelhetetlenné vált a magány, a zavarodottság, az állandó stressz, a sok kötelezettség, a félelem, és természetesen az, hogy mindezt senkivel sem tudta megosztani. Így az addig csak ritkán megjelenő drogok főszerepet kaptak Gia életében. A kétségbeesésre egyetlen válasz volt: a heroin. Ismerjük a történetet.

A heroin tűnyomai az utolsó Cosmopolitan fotózás készültekor már eltűntethetetlenek voltak, és egyre kevesebben akarták őt alkalmazni, hiszen sokszor munka közben is lőtte magát, gyakran került önkívületi állapotba, dührohamokat kapott vagy egyszerűen kisétált; kezelhetetlenné vált, és nem kérdéses, hogy a függőség az arcára, egész lényére is kiült. De ezzel még nincs vége a történetnek.

Giát 22 évesen AIDS-sel diagnosztizálták (valószínűleg egy fertőzött tű volt az oka). 1986-ban, huszonhat évesen halt meg, miközben anyja mindvégig mellette volt a kórházban (bár joggal kérdezhetjük: miért akkor?), és senkit nem engedett közel hozzá, hiszen azt szerette volna, ha mindenkiben Gia szépsége él majd, és nem egy haldokló, heroinfüggő, összetört lány arca.

Giáról 1998-ban egy önéletrajzi film is készült (Gia címmel, imdb link itt), mely szinte teljes pontossággal követi a modell életét a naplóira és ismerősei emlékezéseire alapozva. Angelina Jolie, mint mindig, csodálatos; és maga a film is igen nyílt, nem hallgat, nem kendőz el semmit, úgy mutatja be a történéseket, ahogy voltak - és ami még nagyobb erénye, olyan őszinteséggel nyújt betekintést Gia érzéseibe, személyiségébe, egész lényébe, hogy egyszerűen nem tudjuk nem szeretni - és mélységesen sajnálni őt.