A chatben már jeleztem, hogy mi a helyzet, miért nem jelentkezem mostanában: összetört a laptopom képernyője, és nem úgy áll a helyzet, hogy a napokban ki tudnám fizetni a javíttatását. Most is elloptam gyakorlatilag a barátnőm laptopját, amíg nincs itthon, hogy valami életjel-szerűt tudjak megosztani veletek. Furcsamód az internet, sőt a laptopom sem hiányzik annyira, rengeteget olvasok és rajzolok így, hogy nincs, amivel eltöltsem fölöslegesen a szabad óráimat. Az egyetlen dolog, ami valójában hiányzik, az ez a blog, és ti! :)

Most sajnos nincs időm egy valamirevaló bejegyzést írni, de azért úgy éreztem, írok pár össze-vissza sort arról, hogy mi is a helyzet velem. Először is: elolvastam egy zseniális könyvet. Eddig két olyan könyv volt az életemben, ami megváltoztatott engem és olyan gondolatokat indított el, amiknek a létezéséről addig nem is tudtam. Az egyik A zabhegyező, a másik pedig az Üvegbura volt. Most pedig csatlakozott hozzájuk egy másik is, amit nem tudom, hogy kiadtak-e magyarul (nem találtam sehol), én angolul olvastam Kindle-n, de azt mondom, hogy ha tudtok és szoktatok angolul olvasni, akkor ezt nem hagyhatjátok ki. A könyv címe The Chronology of Water, egy Lidia Yuknavitch nevű néni írta, egyféle memoir az életéről, drogokról, szerelmekről, halva született babákról és hatalmas élettapasztalatról, óriási, csodálatos gondolatokkal zseniális megírva. Keressétek meg és olvassátok el, könyörgöm nektek, mert gyönyörű. Gyönyörű.

Igen. Mi történt még? Levágtam a hajam, és most készülök feketére festeni. Ez nem tűnik fontos dolognak így első látásra, de 1. eddig mindig vörös voltam (és az eredeti gesztenyebarna), eddig soha nem is gondoltam a feketére, nemhogy kipróbáltam volna, 2. állítólag egy nő akkor festi meg a haját, ha valami változás állt be az életében, vagy ha valami változást vár. Én már régóta érzem magamban, hogy valami történni fog, de most érzem a legerősebben. És valamiért úgy érzem, hogy ennek a változásnak akkor tudnám a legjobban jelezni, hogy "oké, gyere, kész vagyok", ha megfestem a hajam végre. Lehet, hogy furcsán hangzik. Hm.

És nekiestem az írásnak. Eddig minden, ami velem történt az elmúlt húsz év alatt, és főleg az elmúlt öt évben, egy vérröghöz hasonlóan megállt bennem, valahol az ereimben, és szorított, szorított, hogy alig kaptam levegőt. Most ez a vérrög mintha felszakadni látszana, és nem lehet kiütni a kezemből a tollat. Írok, írok, írok, kávézok, cigizek, írok. Folynak belőlem a szavak, és nem tudom (nem is akarom) elzárni őket. Kíváncsi vagyok a végeredményre. Irodalmilag is, mert ezer éve nem írtam prózát, meg arra is, hogy ha végre kiszakad belőlem mindaz, ami felgyülemlett - akkor vajon mi lesz? Ki leszek? Mi marad belőlem? És mi fér majd belém?

Végül pedig az új nagy-nagy-nagy mániám, az Edward Sharpe & the Magnetic Zeros. Beteg, beteg emberek beteg és zseniális zenéje. Hát a szívem szakad meg tőlük. Imádom.

Ó, és azt mondtam, hogy JÖN A PLACEBO SZIGETRE?