(Annyi, de annyi mindent akarok mondani erről az albumról, kérlek, bocsássatok meg, ha ez olvashatatlanul hosszúra sikerül.

A The Knife már nem csak együttes. A The Knife olyan méretekben nőtte ki magát, hogy már fenomena, már jelenség szóval illetjük őket. Minden, amit egy együttestől elvárunk, minden, amit megszoktunk az együttes fogalmával azonosítani - nos, ez minden, ami a Knife-ra nem jellemző. Tökéletesen egyedi, összekeverhetetlen, bárhol és bármikor felismerhető. Olyan valami, amivel nem találkozunk minden nap. Olyan valami, amely már az első lépéseivel túlnőtte a konvenciókat. Olyan valami, amit vagy imádunk, vagy - vagy egyszerűen átnézünk rajta - többnyire mert nem értjük. Nem tudom kiemelni, hogy mi jellegzetesebb: Karin hangja, vagy a "hangszeres" alap? Mert Karin hangjáról nem kell mondanom semmit - meg kell hallgatni, és eldönteni, hogy neked bejön-e az ilyesmi -, de a zenei alapról meg... nem igazán lehet eldönteni, hogy éppen mit hallunk. És ez a beazonosíthatatlanság keveredik egy olyan techno-szállal, ami ismét sajátos, és nagyon messze áll attól, amit én, szerencsétlen pór, technóként ismerek. Ez a keveredés pedig minden, csak nem unalmas. Nyüzsgő, kaotikus, nyomasztó, transzba ejtő - egy The Knife-dal olyan, mintha éppen egy jól vagy rosszul sikerült tripet élnél át. Több ez, mint zene: egyenesen drog. A lehető legszorosabb értelemben.

Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy a The Knife új albuma egyike azoknak, amelyeket a legjobban vártam az idén. És akkor sem túlzok, amikor azt mondom, hogy az egyike azoknak is, amelyek a legmegosztóbb kritikákat kapták. Vannak, akik teljesen odavannak érte, és vannak, akik egyszerűen szarnak titulálják, és megvetően röhögnek a pozitív kritikákon, mondván, hogy az egész egy nagy átverés.

Számos olyan véleménnyel találkoztam, ami egy az egyben kimondja, hogy "mindenki hülye, aki dícséri ezt az albumot, mert nem értik - és nincs is amit érteni". Nos, ezzel egyáltalán nem értek egyet. Nem olyan ez az album, és nem olyanok a kritikák, mint egy nyolcadikos verselemzés, tudjátok, a "mit akart mondani a költő" típusú bullshit.

Azt persze, én sem állítom, hogy felér a The Knife, és pláne nem a Deep Cuts albumokkal, de hozza a tőlük megszokott és elvárt minőséget. Mielőtt belevágnék az egyes dalok (előreláthatóan hosszú elemzésébe) íme a Full Of Fire videóklipje.

A dalok különálló elemzéséért és a pontozásért katt a Bővebbenre!

A Full of Fire-ra a fent leírtak többszörösen is igazak, egészen mást ad, mint az első dal, ugyanakkor nem tér el a The Knife-t meghatározó stílusvonásoktól. A dallamot és a zenei kezelést illetően kétségtelenül ez a dal a kedvencem, a "liberals giving me a nerve ich" mondat dallamát egyszerűen nem tudom kiverni a fejemből még hosszú ideig, miután meghallgattam a dalt. Szöveg-ügyben azonban korántsem ilyen erős a dolog. Nehezen találok egy olyan sort is, amivel teljesen megegyeznék (és amit teljesen megértenék, legyünk őszinték).
A Cherry on Top ismét egy olyan dal, aminek a dalszövegrészét nem teljesen tudom megérteni, feldolgozni és felfogni. Talán ez egyike azoknak a daloknak, amelyekre egyes kritikusok felhúzott szemöldökkel néznek, és kétségtelenül megfogalmazódik bennük/bennem/bennünk a WTF kérdés. De ha az ember rendszeres The Knife-hallgató, akkor ehhez a jelenséghez már régen hozzászokott. Mint fent is mondtam, a The Knife nem annyira együttes, mint egy fenomén, és ezt a gondolatot az ilyen dalok támasztják alá a legjobban. E dal hallgatása közben felmerül bennem az, hogy milyen zseniálisak, ahogy felhasználják az egyes hangokat ahhoz, hogy abból zenét formáljanak (szirénára és harangozásra emlékeztető motívumok), de nem tartozik azok közé a számok közé, amik után az ember többször is visszanyúl. 
A Without You My Life Would Be Boring egy másik a kedvenceim közül. Hiszen olyan zenei elemeket tartalmaz, amelyeket a The Knife már teljesen magáévá tett, egyfajta labelként, amely csak rájuk jellemző. A kezdő sorok már nagyon erősek és nagyon jellemzőek: "a handful of elf pee, that's my soul". Karin hangja pedig ismét, változatlanul zseniális és teljesen tipikus. Az egész dal olyan, hogy egy pillanat alatt tökéletes transzba esik az ember tőle. Fantasztikus.
A Wrap Your Arms Around Me szintén tipikus Knife-dalként indít, és a dalszövegben is felismerhető az együttes jellegzetes stílusa. Az egész dal nagyon sötét, nagyon nyomasztó, a monoton zene pedig tökéletessé teszi ezt a hatást. A "then I got the urge for penetration" azonban egy ici-picit furcsa (bár Knife-osan, jellemzően furcsa, mégis) olyan érzést kelt bennem, mintha valaki azt mondta volna: "gyerünk, építsd be a dalszövegbe a 'penetration' szót, adok 20 dolcsit, ha sikerül".
A Crake és az Oryx című számokat nem igazán lehet elválasztani egymástól. Hiszen nyilvánvaló, hogy utalás Margaret Atwood Oryx and Crake c. regényének címére. Mindkét dal rövid, instrumental alkotás, de sajnos nem tudok róluk nyilatkozni, hiszen még nem olvastam el a regényt (bár ezzel engem teljesen megvettek, hiszen nagyon szeretem Atwoodot), így nem tudom azt mondani, hogy stílusban/hangulatban megfelel a regénynek... Így csak egy kérdőjel számomra ez a két dal, és a funckiójukat sem értem teljesen az albumon. De biztos vagyok benne, hogy nem véletlen.
Az Old Dreams Waiting To Be Realized egy húsz perces instrumental dal. Az ehhez hasonló húzásokat is megszokhattuk a The Knife-tól, és ezen az albumon is több instrumental dal van, pl. a már említett Oryx és Crake, vagy a Networking, és a Fracking Fluid Injection, ami kétségtelenül az egyik legijesztőbb dala egész életemnek (oké, ha nem számolom bele mondjuk a Sopor Aeternus-t). Ha valaha is horrorfilmet rendeznék, végigmenne rajta ez a dal, mert kegyetlenül... creepy!
A Raging Lung hangulata, a dobbal együtt, az első pillanattól fogva magával ragad. Szerintem ez a legsötétebb, legnyomasztóbb, legcreepy-bb (nem tudom elkerülni ennek a szónak a használatát, ha a Knife-ról beszélek) dal. A dalszöveg is rettentően erős, tele van társadalomkritikával, és nem tudom megállni, hogy azt mondjam, hogy ez nemcsak az album, de úgy általában a The Knife egyik legkomolyabb, legodacsapósabb dala.
A Stay Out Here ismét egy nagyon erős, nagyon komoly dala az albumnak. Az első egy percben az ember azt hinné, hogy egy szerelmes dalról van szó ("loose a wall, love me"), de aztán hamar átfordul egy politikai témába ("the euro falls", "our short century"). Ez a dal is egyben nagyon creepy, a suttogással, a feszültségemelő ritmussal együtt egy olyan nyomasztó, már-már apokaliptikus hangulatot teremt, amely tökéletesen illeszkedik a dal témájához is. Ez a dal egyike azon keveseknek, amelyek teljesen jogosan tíz percesek, és nem egyszerű művészkedős időhúzásról van szó, hanem teljesen rezonábilis, tökéletesen kitöltött hosszúságról.
A Ready To Lose, az utolsó dal az albumon pedig szintén éppen olyan erős, mint amennyire egy utolsó dalnak lennie kell. Keveredik benne az egzisztenciális kérdés a társadalomkritikával ("dysfunctional culture", "fear of suffering, fear of loss, sucked in my birthright").

Végeredményben pedig hadd mondjam azt, hogy minden negatív kritikát megalapozatlannak találok. A Shaking The Habitual tökéletesen megfelel az elvárásaimnak, sőt, annál egy kicsit többet is ad. Nem sokkal többet, de ez éppen elég. Természetesen nem fogom eldobni miatta a Deep Cuts albumot (az örökre a kedvencem marad, azt hiszem), de egyértelmű, hogy jó néhány dal az albumról belopja magát a mindennapos playlistembe. 8.5/10