Stephen King-regényekhez hozzányúlni nagy és bátor vállalkozás. Talán ezért is van olyan kevés "friss" film, a legjobb próbálkozás, azt hiszem, 2007-ben jött létre a The Mist által. A Carrie-nek több feldolgozása is van: a kevésbé sikeres 2002-es tévéfilm, és a '76-os feldolgozás, amiről oldalakat írhatna az ember. És végül (és utolsósorban)  a 2013-as remake, ami nem a regény egy új feldolgozása, hanem a '76-os film újraalkotása.

Félve fogtam neki, mert bármennyire is kerültem, mindenhol szembejöttek velem egyáltalán nem kedves kritikák a filmről. Chloe Moretz miatt is aggódtam egy kicsit, bár Julianne Moore-nak sikerült némi reményt keltenie bennem. Az sem segített sokat, hogy miközben a regényt olvastam (nem is olyan régen), állandóan elképzeltem módokat, hogy hogyan lehetne jól megfilmesíteni, folytonosan alkottam magamban a jeleneteket, a snitteket, mert aki olvasott valaha is Kinget, tudja, hogy mennyire zseniálisan vizuális képeket tud létrehozni. Szerencsére a '76-os filmet már annyira régen láttam, hogy szinte teljesen kikopott belőlem, csak az érzés maradt meg, hogy -elnézést- kurvajó volt, de a film jeneletei kiestek teljesen. Így el tudtam -és tudok- vonatkoztatni tőle, állítólag ez hasznos az új Carrie esetében.

Nem tudtam elkerülni azokat a kritikákat sem, amelyek azt taglalták, hogy ez a film nem eléggé erős, nem eléggé... hm, nyomasztó vagy ijesztő. Ezt az első pár kép máris megcáfolta, bár ebben nagy szerepe lehet annak, hogy egyrészt nincs horrorkultúrám szinte egyáltalán, másrészt, hogy a hideg ráz mindenféle szülős jelenetektől. Az azonban rögtön nyilvánvalóvá vált (és azt is mondhatom, hogy zavaróvá), hogy Chloe Moretz egyszerűen túlságosan szép ehhez a szerephez. A Let Me In esetében is ugyanez volt a helyzet, az amerikai változatban egyszerűen túlságosan szép a kisfiú. A Carrie könyvben Carrie egyáltalán nem szép. Sőt, csúnya. Az amerikaiaknak úgy látszik, ez egy komoly gyenge pontjuk, az egyetlen film, amiben jobban tetszett a főszereplő karaktere az a Tetovált lány volt. Elnézést, megint eltértem a témától. Szóval Chloe túl szép. És egyáltalán, minden egyes szereplő túlságosan szép ebben a filmben. Oké, Julianne Moore tökéletesen creepy, és már az első tíz percben tudtam, hogy ő fogja elvinni a filmet a hátán - ha valaki egyáltalán képes lesz erre.

forrás: imdb.com

SPOILER 

Az tulajdonképpen tetszett, ahogy aktualizálták a történetet, belehelyezték ebbe az időbe, hiszen ez egy örökérvényű mese, örökérvényű tanulsággal. Bár szomorúan tapasztaltam, hogy ez a "modernizálás" csak abban nyilvánult meg, hogy van mobiltelefon és internet, ami segíti a kegyetlenkedést - azt azért meg kell jegyeznem, hogy nem eléggé. Az a jelenet például, amikor elkérik Chris telefonját, hogy megnézzék, rajta van-e a videó, ő feláll és kimegy. Ennyi. Az egész videós történetnek se eleje, se vége, se feneke, mintha ott se lenne. Ha már beleszőtték a történetbe, akkor csinálhatták volna rendesen. 

(A Bővebben után folytatom.)

Nem azokról a filmekről van szó, amelyek 2013-ban jelentek meg, hanem azokról, amelyeket a tavalyi évben néztem meg. Igen, van közöttük friss, 2013-as film is, de van régi is. Csak azokat sorolom fel, amelyek valamilyen erős nyomot hagytak bennem - legyen ez pozitív vagy negatív. Kronológiai sorrendet ne várjatok el, ismeritek a memóriám, szóval haladjunk abc-sorrendben végig a film-mappámon.

Bachelorette (2012)
Volt olyan két napom, amikor a szellemi jelenlétem csak vígjátékokat engedett meg nekem. Beteg voltam, egész nap az ágyban feküdtem, így tehát eldöntöttem, hogy valami rám egészen nem jellemzőt csinálok: vígjátékok! Sosem szerettem őket, egész életemben talán tízet láttam (és ebbe számoljuk bele azokat is, amiket 12 évesen a tévében néztem anyuval). A Bachelorette azonban mégis megfogott, már csak Kirsten és Lizzy Caplan miatt is. És azt kell mondanom: nem csalódtam. A film lekötött, megnevettetett, és éppen annyira volt lányos, amennyire kellett - Lizzy Caplan már a megjelenésével is kiegyenlítette a nőies-nem nőies egyensúlyt. Szóval a film megtette azt, amire hivatott, szórakoztató volt és mosolyt csalt az arcomra a happy endjével. 7/10

Don Jon (1013)
Hatalmas elvárásokkal indítottam a filmet, mert ismerem Joseph Gordon Levitt verseit (Tiny Book of Tiny Stories), ezért azt hittem, valami elvont, egyáltalán nem mainstream filmet fogok látni. Tévedtem. Maga a történet jó ötlet volt, és az is tetszett, ahogy ugyanazokat az eseményeket újra meg újra megkapjuk, csak éppen más környezetben. A karakterfejlődés is hihetetlenül erős volt, és a vége is tetszett, mert nem egy 100%-os, happily ever after happy endet kaptunk, hanem annál valami többet - pontosabban kevesebbet, mert maradtak kérdések és bizonytalanságok. De azt kell mondjam, hogy a filmet inkább Joseph G. L. játéka, és persze Julianne Moore karaktere és egész személyisége vitte el a hátán. Scarlett Johanssonra pedig mintha ráöntötték volna a szerepet. Mégis, kicsit lapos volt - és nem kicsit felejthető. 7/10

Franklyn (2008)
Eva Green és Sam Riley egy filmben! Engem ezzel teljesen megvásárolt magának a film, első perctől az utolsóig. Eva Green gyönyörű volt, és tökéletes játékkal örvendeztetett meg engem, a karakterét el sem tudom képzelni úgy, hogy valaki más játssza. Maga a történet, az egész idő-és dimenziókezelés, a másik világ, az őrültség bemutatása, a különböző szereplők története, és ahogy az egész összefonódik: zseniális! Az egyetlen bajom az volt, hogy lehetett volna egy ici-picit elvontabb, egy picit nehezen emészthetőbb, mert a végén minden túlságosan szájbarágósan kapott magyarázatot. 8.5/10

Factory Girl (2006)
Óh, hogy mennyire szeretem az életrajzi filmeket! Edie Sedgwick és Andy Warhol mindigis a kedvenceim közé tartoztak, bár sosem vettem a fáradságot, hogy komolyabban utánanézzek Edie történetének. A film azonban felkeltette az érdeklődésemet bizonyos kérdések iránt, és meg is válaszolta őket. A képi világ pedig tökéletes volt. 8.5/10

Gia (1998)
Mint mondtam, nagy gyengéim az életrajzi filmek. Gia Carangiról már írtam nektek, és Angelina Jolie-t imádom, amikor egy szakadt lány szerepében van (pl. a Girl Interruptedben még jobban is szerettem, mint Winona Rydert), és mintha ráöntötték volna Gia karakterét. Maga a film is nagyon ügyes volt, ahogy összesimították az interjú-részleteket és az események eljátszását, ez a kettő tökéletesen váltotta egymást, pedig sokszor zavaró tud lenni. Nagyon, nagyon, nagyon élveztem! 9/10

A Bővebben után folytatom! (Olyan filmekkel, mint Oz, the Great and Powerful, Upstream Color, Stoker, La Belle Personne, Warm Bodies - és mások.)

(Annyi, de annyi mindent akarok mondani erről az albumról, kérlek, bocsássatok meg, ha ez olvashatatlanul hosszúra sikerül.

A The Knife már nem csak együttes. A The Knife olyan méretekben nőtte ki magát, hogy már fenomena, már jelenség szóval illetjük őket. Minden, amit egy együttestől elvárunk, minden, amit megszoktunk az együttes fogalmával azonosítani - nos, ez minden, ami a Knife-ra nem jellemző. Tökéletesen egyedi, összekeverhetetlen, bárhol és bármikor felismerhető. Olyan valami, amivel nem találkozunk minden nap. Olyan valami, amely már az első lépéseivel túlnőtte a konvenciókat. Olyan valami, amit vagy imádunk, vagy - vagy egyszerűen átnézünk rajta - többnyire mert nem értjük. Nem tudom kiemelni, hogy mi jellegzetesebb: Karin hangja, vagy a "hangszeres" alap? Mert Karin hangjáról nem kell mondanom semmit - meg kell hallgatni, és eldönteni, hogy neked bejön-e az ilyesmi -, de a zenei alapról meg... nem igazán lehet eldönteni, hogy éppen mit hallunk. És ez a beazonosíthatatlanság keveredik egy olyan techno-szállal, ami ismét sajátos, és nagyon messze áll attól, amit én, szerencsétlen pór, technóként ismerek. Ez a keveredés pedig minden, csak nem unalmas. Nyüzsgő, kaotikus, nyomasztó, transzba ejtő - egy The Knife-dal olyan, mintha éppen egy jól vagy rosszul sikerült tripet élnél át. Több ez, mint zene: egyenesen drog. A lehető legszorosabb értelemben.

Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy a The Knife új albuma egyike azoknak, amelyeket a legjobban vártam az idén. És akkor sem túlzok, amikor azt mondom, hogy az egyike azoknak is, amelyek a legmegosztóbb kritikákat kapták. Vannak, akik teljesen odavannak érte, és vannak, akik egyszerűen szarnak titulálják, és megvetően röhögnek a pozitív kritikákon, mondván, hogy az egész egy nagy átverés.

Számos olyan véleménnyel találkoztam, ami egy az egyben kimondja, hogy "mindenki hülye, aki dícséri ezt az albumot, mert nem értik - és nincs is amit érteni". Nos, ezzel egyáltalán nem értek egyet. Nem olyan ez az album, és nem olyanok a kritikák, mint egy nyolcadikos verselemzés, tudjátok, a "mit akart mondani a költő" típusú bullshit.

Azt persze, én sem állítom, hogy felér a The Knife, és pláne nem a Deep Cuts albumokkal, de hozza a tőlük megszokott és elvárt minőséget. Mielőtt belevágnék az egyes dalok (előreláthatóan hosszú elemzésébe) íme a Full Of Fire videóklipje.

A dalok különálló elemzéséért és a pontozásért katt a Bővebbenre!

(Kaptam egy erős figyelmeztetést. Kedves hozzászóló, igazad volt! :) Puszi.)

Nem vagyok egy nagy horror-kedvelő. Azzal nincs semmi bajom, ha valakit darabokra szabdalnak, de a szellemes történetektől rettenetesen megijedek, legyenek azok bármilyen nevetségesek is. Ezt én magam sem tudom megmagyarázni magamnak, morális szempontból sokkal erősebbek az olyan történetek, amelyek az emberi kegyetlenséget dolgozzák fel és mutatják be - de a félelemben nincs logika.
Az American Horror Story-nak mégiscsak nekiestem. Véletlenül láttam néhány epizódot egy barátnőmnél, és úgy döntöttem, ezt csak "megbírom". Ennek a döntésnek pedig az lett a vége, hogy együltömben lenyomtam a teljes első évadot.

Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, akinek a legégetőbb kérdése az évad első percétől az utolsóig az volt, hogy miért nem költöztek el? Én sikítva menekültem akár a híd alá is, nem érdekelt volna, hogy nincs pénzem. De komolyan, hogy nem volt Aunt Jo az első pillanattól kezdve opció?

Az első epizódot tulajdonképpen felhúzott szemöldökkel néztem, a döntés szélén egyensúlyozva, hogy nem, ez nem nekem való. De végülis meggyőztem magam, és örömmel konstatáltam, hogy a színészek belejönnek a szerepükbe - főleg Connie Britton (Vivien) alakítása nem győzött meg eleinte -, az operatőrök is leszoknak a hülye kameramozgásról (aminek tulajdonképpen értem az okát és a várt hatását, de valami mégsem működött rendesen, és inkább idegesítő volt a hullámzás és az erős vágások, mintsem hatásos). Ben karaktere az első perctől az utolsóig rettenetesen feldühített, és nem értem, miért nem ölték meg korábban és tűntették el a föld színéről is. Vivien buta, mint a föld, és kegyetlenül naiv - az egyetlen pozitív érzelmem iránta az empátia volt. De mindezt szerencsére nagyon ügyesen ellensúlyozta Jessica Lange játéka, ami szerintem fenomenális, Evan Peters gyönyörű sápadt bőre a vörös táskákkal és Moira karaktere, aki első perctől nagyon szimpatikus volt.

Az utóbbi napokban úgy látszik, nem voltam magamnál. Rám egyáltalán nem jellemző filmeket néztem és együltömben (szó szerint, tényleg) lenyomtam az American Horror Story első évadát.

Ennek a szériának az első megállója volt a Spring Breakers, mert úgy éreztem, nem hagyhatom ki James Franco alakítását és főleg átalakítását. De teljesen fel voltam készülve egy rettenetesen szar és buta filmre, mert az előítéleteim Selena Gomezzel és Vanessa Hudgens-szel kapcsolatban nagyon erősen működtek bennem. (Nemrég láttam a Gimme Shelter trailerjét, úgyhogy miss Hudgens majdnem tisztára mosta magát a szemem előtt, de azért persze kíváncsi vagyok, hogy sikerül megragadni neki a szerepet. Mindegy, nem erről beszélünk!) Szerencsére Selena egy kedves ártatlan kislány szerepét kapta, és nem próbáltak a babaarcára és babahangjára ráerőltetni valami mást, szóval ez rendben volt. De azért overall meglepődtem egy kicsit a filmen. Persze, sejtettem/reménykedtem abban, hogy ha Franco úr látott valamit benne és elfogadta a szerepet, akkor nem lehet éppen olyan rossz... Nos, elég rossz volt, de tényleg voltak benne meglepő dolgok. Imádtam a zenéjét. A kameramozgást, a képvilágot. Az első 10 perc olyan volt, mint egy Alpine videóklip. Maga a sztori sem volt éppen olyan rossz, és tetszett, ahogy megmutatta a lányok igazi pszichopata énjét olykor. A gondolatok állandó ismétlése gondolom vontatottá kellett volna, hogy tegye a filmet, de nekem egy kicsit szájbarágós volt. De ügyesek voltak a kontrasztok a jó és rossz dolgok között. Amit mondjuk sokan dícsértek, de engem nem győzött meg, az Korin "filozofálása" az életről. Értem én, hogy ő az ellenpélda a sok buta liba között, de valahogy mesterkélt volt minden, amit mondott. És klisés. Persze, azokat meggyőzi, akiknek ez az első ilyen típusú filmje. 
Spoiler: James Franco meghal. Megint. Mindig. Fuuuck.

És ha már elindultam a lejtőn, akkor úgy gondoltam, még egy butuska film nem oszt, nem szoroz.