Ha mozis élményről van szó, mostanában mindenki a Catching Fire-ről ír. Hát én nem fogok, egyrészt mert nem tudom megengedni magamnak a 20 lejes mozijegyet, másrészt pedig arról különben is olvastok eleget. Én inkább a művészmozikat részesítem előnyben, ahol fele annyi pénzért olyan filmeket nézhetek, amiket egyébként eszembe se jutna letölteni.

Ez volt a helyzet a La vie d'Adéle-lel (angolul Blue Is the Warmest Color, magyarul a nagyon kreatív Adéle élete fordítást kapta). Először is a plakátja és a kék hajú lány fogott meg, aztán közelebb érve elolvastam, hogy Léa Seydoux az egyik főszereplő, úgyhogy meg is született a döntés: ezt bizony megnézzük. Sejthettük volna (talán valahol sejtettük is), hogy ez leszbikus témájú (így kell ezt mondani? kétlem) filmről van szó, de a plakát minden értelemben misleading (félrevezető) volt. Csak nézzetek rá: nektek három órányi taknyos-nyálas bőgés - mind a szereplők, mind a néző részéről - jut eszetekbe? Persze, persze, egy boldog szerelmes film még akkor is kevés egy Palme d'Or díjhoz, ha két lány gyakorlatilag végigszeretkez három órát, úgyhogy sejtettük, hogy el lesz baszva valami... De így?

Szóval nem, ez nem egy romantikus vígjáték. És bár maga a történet egyszerű: szerelem, sóvárgás, egymásra találás, szakítás; és elkészíthető illetve eladható lehetett volna egy könnyed formában is - ez nem egy könnyed film. 

Súlyos, naturalista, erősen életszerű. És amikor azt mondom, hogy életszerű, akkor a sírást egy tonnányi (nem tudom, milyen mértékegységgel mérik a taknyot, ejnye) orrváladékkal, összemaszatolt arccal, grimaszokkal kell elképzelni; a sóvárgást úgy, hogy Adéle sírva csokit töm a szájába (ne is tagadjátok, ti is csináltátok már ezt); a maszturbálást úgy, ahogy van. Szóval az egész film, az összes kicsi still, kép, esemény nagyon életszagú és ezt úgy sikerült megcsinálnia a rendező bácsinak, hogy ne legyen unalmas.

Ez viszont nem igaz a szexjelenetekre. Azok egy kicsit viccesek voltak, és awkwardly kegyetlenül hosszúak. Nekem semmi bajom a szexjelenetekkel, sőt, amíg azok beilleszkednek a film... struktúrájába és időkeretébe, de a tizedik percnél (túlzok, na) már egy kicsit kezdtem kényelmetlenül és kellemetlenül érezni magam, és nem azért, mert prűd vagyok, hanem mert egyszerűen untam. Semmi baj, a rendező bácsi valószínűleg nagyon élvezte, wet dream egy csomó hetero férfinak és egy csomó nőnek, aki nem meri bevallani magának, hogy mi a helyzet, de én egy kicsit túl soknak éreztem. És természetesen pillanatok alatt megtelt a mozi (ööö, vagyis az a tíz ember, aki még rajtunk kívül ott volt) köhögéssel meg nevetgéléssel meg fészkelődéssel. Ez egy. A másik dolog pedig nagyon erősen látszik az, hogy a rendező férfi, és ez sajnos komolyan rányomta a bélyegét a szexjelenetekre. Ha már láttad a filmet és ezt a cikket olvasod, akkor ajánlom neked ezt a videót, leszbikus nők reagálnak ezekre a jelenetekre (a kedvenc mondatom, hogy "In lesbian sex there's a lot more crying"), nagyon cuki. Vissza a filmhez.

Ami még nagyon tetszett, az a női szereplők ajkainak kiemelése. Nyilvánvaló, hogy Kechichenek van egy enyhe szájfétise, ami nem baj, mert nekem is van, és a színésznő-leányzónak (Adéle Exarchopoulos) gyönyörű ajkai vannak. Még akkor is, amikor nyáladzva alszik. Jep. És szeretem, ha a rendező kiemel egy olyan szépséget, ami egyébként - szerintem - underrated. Nem akarom azért éppen az American Beauty műanyagzacskójához hasonlítani, de ez a szájorientáltság a szem helyett új és kellemes.

Viszont. Adéle karakterét rettenetesen unalmasnak éreztem, nagyon középszerűnek, és sokkal jobban élveztem volna a filmet, ha Emma (a kék hajú festőlány) lett volna a főszereplő, nem pedig olyasvalaki, aki... nos, középszerű. (Fuckyeah szóismétlés.) Persze, értem én a mondanivalót, de a film szempontjából sokkal izgalmasabb lett volna, ha olyasvalaki van a középpontban, aki egy kicsit... különleges, impulzív, érdekes. De lehet, hogy elfogult vagyok. Igen.

Összességében különben nagyon tetszett, végre egy meleg-film, ami úgy mutatja be a leszbikus pár életét, szerelmét és kapcsolatát, hogy nem emeli ki túlságosan azt, hogy leszbikusok. Persze, van egy kicsi balhé, a fejletlen és tudatlan barátnő gyakorlatilag megveri Adéle-t, mert leszbikus, de hát ez van. Ezzel szerintem minden meleg szembenéz, az ettől való félelemmel mindenképp, szóval ennek abszolút megvolt a helye a filmben. De hogy csak ennyi. Ez mindenképp tetszik, és nagyon értékelem. És egyébként is, egy nagyon életszerű (nem tudom ezt nem hangsúlyozni) szerelmes film, tragédiákkal és nem happy enddel. 8.5/10

Ha már itt tartunk, hadd ejtsek szót nagyon röviden a Coming Out c. első magyar meleg-filmről. Vagyis hadd ne ejtsek. Kaptok egy linket, röhögjetek vagy sírjatok.