Stephen King-regényekhez hozzányúlni nagy és bátor vállalkozás. Talán ezért is van olyan kevés "friss" film, a legjobb próbálkozás, azt hiszem, 2007-ben jött létre a The Mist által. A Carrie-nek több feldolgozása is van: a kevésbé sikeres 2002-es tévéfilm, és a '76-os feldolgozás, amiről oldalakat írhatna az ember. És végül (és utolsósorban)  a 2013-as remake, ami nem a regény egy új feldolgozása, hanem a '76-os film újraalkotása.

Félve fogtam neki, mert bármennyire is kerültem, mindenhol szembejöttek velem egyáltalán nem kedves kritikák a filmről. Chloe Moretz miatt is aggódtam egy kicsit, bár Julianne Moore-nak sikerült némi reményt keltenie bennem. Az sem segített sokat, hogy miközben a regényt olvastam (nem is olyan régen), állandóan elképzeltem módokat, hogy hogyan lehetne jól megfilmesíteni, folytonosan alkottam magamban a jeleneteket, a snitteket, mert aki olvasott valaha is Kinget, tudja, hogy mennyire zseniálisan vizuális képeket tud létrehozni. Szerencsére a '76-os filmet már annyira régen láttam, hogy szinte teljesen kikopott belőlem, csak az érzés maradt meg, hogy -elnézést- kurvajó volt, de a film jeneletei kiestek teljesen. Így el tudtam -és tudok- vonatkoztatni tőle, állítólag ez hasznos az új Carrie esetében.

Nem tudtam elkerülni azokat a kritikákat sem, amelyek azt taglalták, hogy ez a film nem eléggé erős, nem eléggé... hm, nyomasztó vagy ijesztő. Ezt az első pár kép máris megcáfolta, bár ebben nagy szerepe lehet annak, hogy egyrészt nincs horrorkultúrám szinte egyáltalán, másrészt, hogy a hideg ráz mindenféle szülős jelenetektől. Az azonban rögtön nyilvánvalóvá vált (és azt is mondhatom, hogy zavaróvá), hogy Chloe Moretz egyszerűen túlságosan szép ehhez a szerephez. A Let Me In esetében is ugyanez volt a helyzet, az amerikai változatban egyszerűen túlságosan szép a kisfiú. A Carrie könyvben Carrie egyáltalán nem szép. Sőt, csúnya. Az amerikaiaknak úgy látszik, ez egy komoly gyenge pontjuk, az egyetlen film, amiben jobban tetszett a főszereplő karaktere az a Tetovált lány volt. Elnézést, megint eltértem a témától. Szóval Chloe túl szép. És egyáltalán, minden egyes szereplő túlságosan szép ebben a filmben. Oké, Julianne Moore tökéletesen creepy, és már az első tíz percben tudtam, hogy ő fogja elvinni a filmet a hátán - ha valaki egyáltalán képes lesz erre.

forrás: imdb.com

SPOILER 

Az tulajdonképpen tetszett, ahogy aktualizálták a történetet, belehelyezték ebbe az időbe, hiszen ez egy örökérvényű mese, örökérvényű tanulsággal. Bár szomorúan tapasztaltam, hogy ez a "modernizálás" csak abban nyilvánult meg, hogy van mobiltelefon és internet, ami segíti a kegyetlenkedést - azt azért meg kell jegyeznem, hogy nem eléggé. Az a jelenet például, amikor elkérik Chris telefonját, hogy megnézzék, rajta van-e a videó, ő feláll és kimegy. Ennyi. Az egész videós történetnek se eleje, se vége, se feneke, mintha ott se lenne. Ha már beleszőtték a történetbe, akkor csinálhatták volna rendesen. 

(A Bővebben után folytatom.)

Nem azokról a filmekről van szó, amelyek 2013-ban jelentek meg, hanem azokról, amelyeket a tavalyi évben néztem meg. Igen, van közöttük friss, 2013-as film is, de van régi is. Csak azokat sorolom fel, amelyek valamilyen erős nyomot hagytak bennem - legyen ez pozitív vagy negatív. Kronológiai sorrendet ne várjatok el, ismeritek a memóriám, szóval haladjunk abc-sorrendben végig a film-mappámon.

Bachelorette (2012)
Volt olyan két napom, amikor a szellemi jelenlétem csak vígjátékokat engedett meg nekem. Beteg voltam, egész nap az ágyban feküdtem, így tehát eldöntöttem, hogy valami rám egészen nem jellemzőt csinálok: vígjátékok! Sosem szerettem őket, egész életemben talán tízet láttam (és ebbe számoljuk bele azokat is, amiket 12 évesen a tévében néztem anyuval). A Bachelorette azonban mégis megfogott, már csak Kirsten és Lizzy Caplan miatt is. És azt kell mondanom: nem csalódtam. A film lekötött, megnevettetett, és éppen annyira volt lányos, amennyire kellett - Lizzy Caplan már a megjelenésével is kiegyenlítette a nőies-nem nőies egyensúlyt. Szóval a film megtette azt, amire hivatott, szórakoztató volt és mosolyt csalt az arcomra a happy endjével. 7/10

Don Jon (1013)
Hatalmas elvárásokkal indítottam a filmet, mert ismerem Joseph Gordon Levitt verseit (Tiny Book of Tiny Stories), ezért azt hittem, valami elvont, egyáltalán nem mainstream filmet fogok látni. Tévedtem. Maga a történet jó ötlet volt, és az is tetszett, ahogy ugyanazokat az eseményeket újra meg újra megkapjuk, csak éppen más környezetben. A karakterfejlődés is hihetetlenül erős volt, és a vége is tetszett, mert nem egy 100%-os, happily ever after happy endet kaptunk, hanem annál valami többet - pontosabban kevesebbet, mert maradtak kérdések és bizonytalanságok. De azt kell mondjam, hogy a filmet inkább Joseph G. L. játéka, és persze Julianne Moore karaktere és egész személyisége vitte el a hátán. Scarlett Johanssonra pedig mintha ráöntötték volna a szerepet. Mégis, kicsit lapos volt - és nem kicsit felejthető. 7/10

Franklyn (2008)
Eva Green és Sam Riley egy filmben! Engem ezzel teljesen megvásárolt magának a film, első perctől az utolsóig. Eva Green gyönyörű volt, és tökéletes játékkal örvendeztetett meg engem, a karakterét el sem tudom képzelni úgy, hogy valaki más játssza. Maga a történet, az egész idő-és dimenziókezelés, a másik világ, az őrültség bemutatása, a különböző szereplők története, és ahogy az egész összefonódik: zseniális! Az egyetlen bajom az volt, hogy lehetett volna egy ici-picit elvontabb, egy picit nehezen emészthetőbb, mert a végén minden túlságosan szájbarágósan kapott magyarázatot. 8.5/10

Factory Girl (2006)
Óh, hogy mennyire szeretem az életrajzi filmeket! Edie Sedgwick és Andy Warhol mindigis a kedvenceim közé tartoztak, bár sosem vettem a fáradságot, hogy komolyabban utánanézzek Edie történetének. A film azonban felkeltette az érdeklődésemet bizonyos kérdések iránt, és meg is válaszolta őket. A képi világ pedig tökéletes volt. 8.5/10

Gia (1998)
Mint mondtam, nagy gyengéim az életrajzi filmek. Gia Carangiról már írtam nektek, és Angelina Jolie-t imádom, amikor egy szakadt lány szerepében van (pl. a Girl Interruptedben még jobban is szerettem, mint Winona Rydert), és mintha ráöntötték volna Gia karakterét. Maga a film is nagyon ügyes volt, ahogy összesimították az interjú-részleteket és az események eljátszását, ez a kettő tökéletesen váltotta egymást, pedig sokszor zavaró tud lenni. Nagyon, nagyon, nagyon élveztem! 9/10

A Bővebben után folytatom! (Olyan filmekkel, mint Oz, the Great and Powerful, Upstream Color, Stoker, La Belle Personne, Warm Bodies - és mások.)

Tudom, hogy furcsa a film címe. Tudom, hogy azt olvasva, "A vagina monológok" mindenféle elképzelés megjelenik a kicsi fejecskétekben a film milyenségével kapcsolatban, a soft pornótól a vígjátékig. Megértem, mert én is így voltam vele. Amikor nekifogtam a filmnek, nem tudtam, mire számítsak, mit várjak el, egyszerűen azt sem tudtam, hogy milyen műfajba tartozik - bár akkor már nem volt teljesen ismeretlen számomra Eve Ensler neve.

Ahhoz, hogy valamilyen módon megalapozzátok az elvárásaitokat, beszélnem kell egy kicsit Eve Enslerről. Ő egy amerikai író, előadó, feminista, aktivista nő - gyermekkorában megerőszakolták, és valószínűleg ez hatalmas szerepet játszik egész tevékenységében. Ensler a nőiségről, a testünkkel való kapcsolat ápolásáról beszél és tart előadásokat - de ezeket az előadásokat nem a Mindentudás Egyeteme-szerűen képzeljétek el, hiszen Ensler kihasználja a színészi adottságait, előadja azt, amit hallott nőktől, emberektől, és csodálatos humorral van megáldva. A karizmájáról pedig ne is beszéljünk! Az egyik kedvencem a munkái közül egy dokumentumfilm, a What I Want My Words To Do To You, amelynek keretein belül egy női börtönben töltött el elég sok időt, nem tudom pontosan, hogy mennyit, és ezalatt csoportterápiát szervezett, amely abból állt, hogy nemcsak beszélgettek, de a nőket arra kérte, hogy írjanak egy színdarab-szerű monológot mindarról, ami bennük van, és ezeket végül előadták ott, a börtönben. 2011-ben pedig létrehozta a City of Joy nevű kis "várost" Kongóban, ahol segítséget és támogatást, és főleg menekülést kapnak azok a nők, akiket bármilyen nemi erőszak ér. Ezen a linken megnézhetitek a honlapot, képekkel és információkkal együtt. Ezenkívül számos olyan szervezetnek tagja és támogatója, amely a hátrányos helyzetű nőket segíti.

A sors kegyetlen iróniája, hogy a nőt, aki annyi időn keresztül beszélt és harcolt a nőkért, a nőiségért méhrákkal diagnosztizálták. De Esler emberfeletti erőről tett tanúbizonyságot: írt egy könyvet a betegségről, melyben azt mondja, egy ajándék volt számára, hiszen eddig ő sem tudta megélni a nőiségét, nem volt "benne a testében" (ahogy ezt egyébként a filmben is mondja). De a rák segített neki ebben, mert: "From being pricked and poked to being ported and chemo-ed, there's no way you can not be in your body."

Az utóbbi napokban úgy látszik, nem voltam magamnál. Rám egyáltalán nem jellemző filmeket néztem és együltömben (szó szerint, tényleg) lenyomtam az American Horror Story első évadát.

Ennek a szériának az első megállója volt a Spring Breakers, mert úgy éreztem, nem hagyhatom ki James Franco alakítását és főleg átalakítását. De teljesen fel voltam készülve egy rettenetesen szar és buta filmre, mert az előítéleteim Selena Gomezzel és Vanessa Hudgens-szel kapcsolatban nagyon erősen működtek bennem. (Nemrég láttam a Gimme Shelter trailerjét, úgyhogy miss Hudgens majdnem tisztára mosta magát a szemem előtt, de azért persze kíváncsi vagyok, hogy sikerül megragadni neki a szerepet. Mindegy, nem erről beszélünk!) Szerencsére Selena egy kedves ártatlan kislány szerepét kapta, és nem próbáltak a babaarcára és babahangjára ráerőltetni valami mást, szóval ez rendben volt. De azért overall meglepődtem egy kicsit a filmen. Persze, sejtettem/reménykedtem abban, hogy ha Franco úr látott valamit benne és elfogadta a szerepet, akkor nem lehet éppen olyan rossz... Nos, elég rossz volt, de tényleg voltak benne meglepő dolgok. Imádtam a zenéjét. A kameramozgást, a képvilágot. Az első 10 perc olyan volt, mint egy Alpine videóklip. Maga a sztori sem volt éppen olyan rossz, és tetszett, ahogy megmutatta a lányok igazi pszichopata énjét olykor. A gondolatok állandó ismétlése gondolom vontatottá kellett volna, hogy tegye a filmet, de nekem egy kicsit szájbarágós volt. De ügyesek voltak a kontrasztok a jó és rossz dolgok között. Amit mondjuk sokan dícsértek, de engem nem győzött meg, az Korin "filozofálása" az életről. Értem én, hogy ő az ellenpélda a sok buta liba között, de valahogy mesterkélt volt minden, amit mondott. És klisés. Persze, azokat meggyőzi, akiknek ez az első ilyen típusú filmje. 
Spoiler: James Franco meghal. Megint. Mindig. Fuuuck.

És ha már elindultam a lejtőn, akkor úgy gondoltam, még egy butuska film nem oszt, nem szoroz.

Ha mozis élményről van szó, mostanában mindenki a Catching Fire-ről ír. Hát én nem fogok, egyrészt mert nem tudom megengedni magamnak a 20 lejes mozijegyet, másrészt pedig arról különben is olvastok eleget. Én inkább a művészmozikat részesítem előnyben, ahol fele annyi pénzért olyan filmeket nézhetek, amiket egyébként eszembe se jutna letölteni.

Ez volt a helyzet a La vie d'Adéle-lel (angolul Blue Is the Warmest Color, magyarul a nagyon kreatív Adéle élete fordítást kapta). Először is a plakátja és a kék hajú lány fogott meg, aztán közelebb érve elolvastam, hogy Léa Seydoux az egyik főszereplő, úgyhogy meg is született a döntés: ezt bizony megnézzük. Sejthettük volna (talán valahol sejtettük is), hogy ez leszbikus témájú (így kell ezt mondani? kétlem) filmről van szó, de a plakát minden értelemben misleading (félrevezető) volt. Csak nézzetek rá: nektek három órányi taknyos-nyálas bőgés - mind a szereplők, mind a néző részéről - jut eszetekbe? Persze, persze, egy boldog szerelmes film még akkor is kevés egy Palme d'Or díjhoz, ha két lány gyakorlatilag végigszeretkez három órát, úgyhogy sejtettük, hogy el lesz baszva valami... De így?

Szóval nem, ez nem egy romantikus vígjáték. És bár maga a történet egyszerű: szerelem, sóvárgás, egymásra találás, szakítás; és elkészíthető illetve eladható lehetett volna egy könnyed formában is - ez nem egy könnyed film.