(Kaptam egy erős figyelmeztetést. Kedves hozzászóló, igazad volt! :) Puszi.)

Nem vagyok egy nagy horror-kedvelő. Azzal nincs semmi bajom, ha valakit darabokra szabdalnak, de a szellemes történetektől rettenetesen megijedek, legyenek azok bármilyen nevetségesek is. Ezt én magam sem tudom megmagyarázni magamnak, morális szempontból sokkal erősebbek az olyan történetek, amelyek az emberi kegyetlenséget dolgozzák fel és mutatják be - de a félelemben nincs logika.
Az American Horror Story-nak mégiscsak nekiestem. Véletlenül láttam néhány epizódot egy barátnőmnél, és úgy döntöttem, ezt csak "megbírom". Ennek a döntésnek pedig az lett a vége, hogy együltömben lenyomtam a teljes első évadot.

Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, akinek a legégetőbb kérdése az évad első percétől az utolsóig az volt, hogy miért nem költöztek el? Én sikítva menekültem akár a híd alá is, nem érdekelt volna, hogy nincs pénzem. De komolyan, hogy nem volt Aunt Jo az első pillanattól kezdve opció?

Az első epizódot tulajdonképpen felhúzott szemöldökkel néztem, a döntés szélén egyensúlyozva, hogy nem, ez nem nekem való. De végülis meggyőztem magam, és örömmel konstatáltam, hogy a színészek belejönnek a szerepükbe - főleg Connie Britton (Vivien) alakítása nem győzött meg eleinte -, az operatőrök is leszoknak a hülye kameramozgásról (aminek tulajdonképpen értem az okát és a várt hatását, de valami mégsem működött rendesen, és inkább idegesítő volt a hullámzás és az erős vágások, mintsem hatásos). Ben karaktere az első perctől az utolsóig rettenetesen feldühített, és nem értem, miért nem ölték meg korábban és tűntették el a föld színéről is. Vivien buta, mint a föld, és kegyetlenül naiv - az egyetlen pozitív érzelmem iránta az empátia volt. De mindezt szerencsére nagyon ügyesen ellensúlyozta Jessica Lange játéka, ami szerintem fenomenális, Evan Peters gyönyörű sápadt bőre a vörös táskákkal és Moira karaktere, aki első perctől nagyon szimpatikus volt.

Az utóbbi napokban úgy látszik, nem voltam magamnál. Rám egyáltalán nem jellemző filmeket néztem és együltömben (szó szerint, tényleg) lenyomtam az American Horror Story első évadát.

Ennek a szériának az első megállója volt a Spring Breakers, mert úgy éreztem, nem hagyhatom ki James Franco alakítását és főleg átalakítását. De teljesen fel voltam készülve egy rettenetesen szar és buta filmre, mert az előítéleteim Selena Gomezzel és Vanessa Hudgens-szel kapcsolatban nagyon erősen működtek bennem. (Nemrég láttam a Gimme Shelter trailerjét, úgyhogy miss Hudgens majdnem tisztára mosta magát a szemem előtt, de azért persze kíváncsi vagyok, hogy sikerül megragadni neki a szerepet. Mindegy, nem erről beszélünk!) Szerencsére Selena egy kedves ártatlan kislány szerepét kapta, és nem próbáltak a babaarcára és babahangjára ráerőltetni valami mást, szóval ez rendben volt. De azért overall meglepődtem egy kicsit a filmen. Persze, sejtettem/reménykedtem abban, hogy ha Franco úr látott valamit benne és elfogadta a szerepet, akkor nem lehet éppen olyan rossz... Nos, elég rossz volt, de tényleg voltak benne meglepő dolgok. Imádtam a zenéjét. A kameramozgást, a képvilágot. Az első 10 perc olyan volt, mint egy Alpine videóklip. Maga a sztori sem volt éppen olyan rossz, és tetszett, ahogy megmutatta a lányok igazi pszichopata énjét olykor. A gondolatok állandó ismétlése gondolom vontatottá kellett volna, hogy tegye a filmet, de nekem egy kicsit szájbarágós volt. De ügyesek voltak a kontrasztok a jó és rossz dolgok között. Amit mondjuk sokan dícsértek, de engem nem győzött meg, az Korin "filozofálása" az életről. Értem én, hogy ő az ellenpélda a sok buta liba között, de valahogy mesterkélt volt minden, amit mondott. És klisés. Persze, azokat meggyőzi, akiknek ez az első ilyen típusú filmje. 
Spoiler: James Franco meghal. Megint. Mindig. Fuuuck.

És ha már elindultam a lejtőn, akkor úgy gondoltam, még egy butuska film nem oszt, nem szoroz.