Igaz, hogy az előző cikk ma jelent meg, de gyakorlatilag még a tavalyiak közé tartozik - ez a bejegyzés az igazi első poszt 2014-ben. Az idén úgy döntöttem, hogy inkább itthon maradok (így a szüleim el tudnak menni partizni), és szépen, csendesen elbúcsúztatom a tavalyi évet, mert katasztrofálisan, kétségbeejtően szörnyű volt, és tiszta fejjel, józanul és békésen köszöntöm 2014-et. Nem tudom egyébként, hogy mi ütött belém, sosem csináltam nagy dolgot a szilveszterekből, de ezt az ideit valahogy, valamiért fontosnak éreztem. Nem tudom, mi az oka annak, hogy ekkora szerepet és képességet tulajdonítok egyetlen, különben teljesen átlagos éjszakának, mintha egy éjjel alatt minden megváltozna, és 2014 első hajnala elmosna minden rosszat a föld színéről... Mindenesetre boldogabb új évet nektek is!

Nem volt lelkierőm újévi fogadalmakat írni - végül sosem tudom betartani őket, és még nagyobb hibának érzem magam, mint általában. Nem, semmi szükségem újévi fogadalmakra, mert mindaz, amit el akarok érni, állandóan nagyon élesen ott lebeg a szemem előtt. Tudom, hogy min kell változtatnom, tudom, hogy mivé akarok válni, és tudom, hogy most kell megtennem a lépéseket ennek irányában, mert húsz éves vagyok, de még mindig csak egy kislány. És ezzel nincs semmi baj - ha egészséges mennyiségben van jelen az életemben a kislány-énem, de ez sajnos nem így van.

Tulajdonképpen egyetlen mondatban össze tudom foglalni azt, amit 2014-ben szeretnék elérni: hogy végre azzá a nővé váljak, akire felnézek, akit tisztelek - to become the woman I want to be. Hogy ez a nő milyen? Pontosan nem tudom. Tudom, hogy nőies, hogy szép a tartása, hogy vörösre festi az ajkát, vörösbort iszik, egyszerre elegáns és bohém, hogy otthonosan mozog a művészetben, hogy van véleménye, hogy tudja, hogy mit akar, hogy képes és hajlamos szenvedni, de a fájdalmat a lehető legjobban megéli, hogy életművész, hogy ösztönösen, spontán módon cselekszik, hogy a lehető legkevésbé előítéletes, hogy alkot, és az alkotásban kiteljesedik, hogy örül az apró dolgoknak és meglátja a mindennapi csodákat, hogy a gardróbja nagy részét fekete ruhák alkotják, hogy szépen jár magassarkúban, de másnap Martens bakancsot húz, hogy nem fél az egyedülléttől, hogy otthon nem hord melltartót, hogy nem szégyelli a testét, hogy segítőkész, hogy egyedi, hogy van kisugárzása.

Igen, egyszerűen azt is mondhatnám: szeretnék nővé válni. Szeretném megélni a nőiségemet, teljes formájában és valójában, egy egzisztencialista szinten, egy művészi szinten, egy emberi szinten. Ehhez az egyetlen dologhoz persze rengeteg minden más is társul. Egyszerű kimondanom, hogy ilyen és ilyen akarok lenni, de minden vonáshoz hosszú út vezet. Mégis - hiszek magamban, és ezzel máris közelebb kerültem a célomhoz. 

Már egy ideje tervezem, hogy írok egy ilyen posztot azokról a populáris dalokról, amelyeket szeretek. Gondolkodtam azon, hogy összeszedem 2013-ból azokat a "mainstream" számokat, amelyeknek örülök, ha valahol meghallom őket, bár ismeritek a memóriám. Tudjátok, hogy nem hallgatok populáris zenét (néhány kivétel persze van, ahogy ezt meg is látjátok most), de vannak olyan dalok, amelyek megfognak valamiért, és bár nem töltöm le őket és nem hallgatom őket itthon önszántamból, nem kezdek el fújolni, ha elindulnak (pl. a Timber kiveri nálam a biztosítékot, meg Pitbull úgy alapból). Szóval... vágjunk bele! Ah, the walk of shame, nem a megszokott értelemben... Kérlek, ne ítéljetek el!

releváns gif ftw

10. Lady Gaga - Applause
Rosszul éreztem volna magam, ha nem került volna Lady Gaga a listára, mert egyike azon kevés mainstream énekesnőknek, akiket egyedinek tartok (Gagát nehéz is lenne nem tartani egyedinek). Bár attól tartok, az Applause-t csak azért szeretem, mert Lady Gaga... 

9. Avicii - Wake Me Up
Nem igazán van mentségem erre, hacsak nem az, hogy ez tényleg egy érezzük-jól-magunkat-de-azért-legyen-valami-mondanivalója-is-a-dalnak típusú zene. Hihetetlenül erős és catchy a ritmusa, és a dalszövege sem teljesen sablon, végülis nem különféle booty-król vagy nyálasan megírt szerelmi csalódásokról van szó. 

8. Beyoncé - Drunk In Love
Bár Beyoncé nem tartozik a kedvenceim közé, mégis őt tartom a legnagyobb élő dívának, a Queen kifejezés abszolút illik rá. Aki nem tiszteli Beyoncé-t az az én szememben nem is normális ember (ez egy nagyon erős kifejezés, és enyhe túlzás is). Hihetetlen ez a nő, mindig is felnéztem rá és állandóan újabb és újabb okot ad a végtelen tiszteletre. A Drunk In Love és a Pretty Hurts a kedvenceim a meglepetés-albumról, de valójában mindegyik dalt szeretem.

7. Daft Punk ft. Pharrel - Get Lucky
Emiatt nagyon szégyellem magam, mert a 2013-as Daft Punk album hatalmas csalódás volt számomra, és Pharrel is elásta magát a szememben teljesen a Blurred Lines-szal mint ember. De zeneileg még mindig szeretem és különlegesnek tartom, ebben a dalban pedig van valami "carelessness", ami megfog és beleragad a fejembe.

6. A$ap Rocky & Skrillex & Birdy Nam Nam
Oké, Birdy Nam Nam az egyik kedvencem, ha dubstepről van szó, és bár hajlamos vagyok kismillió hülye viccet csinálni Skrillexről és nevetek az összes vicces gifen... Ph. Szégyen, de szeretem. Ennek az egész dalnak meg hatalmas előnye az én szememben, hogy hasonlít Tyler the Creator Yonkers számához, ami megint egy nagy guilty pleasure számomra. Igen... Khm.

5. Passenger - Let Her Go
Amikor először hallottam ezt a dalt véletlenül, még nem tudtam, hogy egy ennyire közkedvelt és befutott számról van szó. Nagyon megfogott a dal hangulata és az énekes csávó (research? bitch, please) hangja is. Maga a dalszöveg közhelyes és agyonnyúzott ugyan, de nem tudom nem szeretni ezt a dalt.

4. Lorde - Royals
Hogyha elvonatkoztatok attól, hogy ez a lány nevetségesen (inkább megalázóan) fiatalabb, mint én, és máris olyan dolgokat mutatott fel, amelyektől az egész világnak tátva maradt a szája... Akkor az egész Pure Heroine album csodálatos. Ebben a számban az a legjobb, hogy nem egy "én-dal", hanem egy "mi-dal", azaz nem az énekesnőről szól és az ő tapasztalatairól és érzéseiről, hanem az egész fiatalság nevében énekel. 

3. Macklemore & Ryan Lewis - Thrift Shop
Ejnye, de szégyellem magam. Valójában nem vagyok benne biztos, hogy ez 2013-as dal (szinte egyikben sem vagyok biztos), de hogy az idén futott be, az tény. Zeneileg és értelmileg is erősen a bottom line alatt van ez a dal, de nagyon catchy, és előző félévben a lakótársam teljesen rá volt kattanva, ezért nagyon sok kellemes élményem van ezzel a számmal kapcsolatban.

2. Ellie Goulding - You, My Everything
Igaz, hogy ez a dal nem számít annyira mainstreamnek, mint amennyire maga Ellie Goulding... De mindenesetre ez a dal mindig valamilyen katarzisélményt okoz nálam, de őszintén mondom, nem tudom megmagyarázni, miért. Nem vagyok egy nagy dubstep-párti (értsd: meg kell legyen a hangulatom hozzá), de alapjában véve szeretem, és Ellie Goulding is egészen ügyes a maga nemében. Azt nem is kell mondanom, hogy a Skins által találkoztam ezzel a számmal. 

1. Bastille - Pompeii
Bastille az egész személyiségével elragadott, és miután a Pompeii-t először meghallottam, két egész hétig kínoztam vele a szigorúan hipster, indie-zenefüggő lakótársamat és legjobb barátnőmet. De nem tudtam megállni vele. Még mindig úgy gondolom, hogy zseniális a dal, és az albumot is letöltöttem nagy fellángolásomban - és nem bántam meg.

(Annyi, de annyi mindent akarok mondani erről az albumról, kérlek, bocsássatok meg, ha ez olvashatatlanul hosszúra sikerül.

A The Knife már nem csak együttes. A The Knife olyan méretekben nőtte ki magát, hogy már fenomena, már jelenség szóval illetjük őket. Minden, amit egy együttestől elvárunk, minden, amit megszoktunk az együttes fogalmával azonosítani - nos, ez minden, ami a Knife-ra nem jellemző. Tökéletesen egyedi, összekeverhetetlen, bárhol és bármikor felismerhető. Olyan valami, amivel nem találkozunk minden nap. Olyan valami, amely már az első lépéseivel túlnőtte a konvenciókat. Olyan valami, amit vagy imádunk, vagy - vagy egyszerűen átnézünk rajta - többnyire mert nem értjük. Nem tudom kiemelni, hogy mi jellegzetesebb: Karin hangja, vagy a "hangszeres" alap? Mert Karin hangjáról nem kell mondanom semmit - meg kell hallgatni, és eldönteni, hogy neked bejön-e az ilyesmi -, de a zenei alapról meg... nem igazán lehet eldönteni, hogy éppen mit hallunk. És ez a beazonosíthatatlanság keveredik egy olyan techno-szállal, ami ismét sajátos, és nagyon messze áll attól, amit én, szerencsétlen pór, technóként ismerek. Ez a keveredés pedig minden, csak nem unalmas. Nyüzsgő, kaotikus, nyomasztó, transzba ejtő - egy The Knife-dal olyan, mintha éppen egy jól vagy rosszul sikerült tripet élnél át. Több ez, mint zene: egyenesen drog. A lehető legszorosabb értelemben.

Nem túlzok, amikor azt mondom, hogy a The Knife új albuma egyike azoknak, amelyeket a legjobban vártam az idén. És akkor sem túlzok, amikor azt mondom, hogy az egyike azoknak is, amelyek a legmegosztóbb kritikákat kapták. Vannak, akik teljesen odavannak érte, és vannak, akik egyszerűen szarnak titulálják, és megvetően röhögnek a pozitív kritikákon, mondván, hogy az egész egy nagy átverés.

Számos olyan véleménnyel találkoztam, ami egy az egyben kimondja, hogy "mindenki hülye, aki dícséri ezt az albumot, mert nem értik - és nincs is amit érteni". Nos, ezzel egyáltalán nem értek egyet. Nem olyan ez az album, és nem olyanok a kritikák, mint egy nyolcadikos verselemzés, tudjátok, a "mit akart mondani a költő" típusú bullshit.

Azt persze, én sem állítom, hogy felér a The Knife, és pláne nem a Deep Cuts albumokkal, de hozza a tőlük megszokott és elvárt minőséget. Mielőtt belevágnék az egyes dalok (előreláthatóan hosszú elemzésébe) íme a Full Of Fire videóklipje.

A dalok különálló elemzéséért és a pontozásért katt a Bővebbenre!

Emlékeztek még arra, amikor megmutattam nektek a naplóimat? Akkor megígértem, hogy közelebbről is bemutatlak titeket egymásnak, de útközben elfelejtődött, a naplóim beteltek és lecserélődtek... De azért remélem, még mindig éppen annyira kíváncsiak vagytok!

Ő itt a "kreatív naplóm", az első és hátsó borítója - azt hiszem, elég jól lehet látni, hogy mi micsoda. Ebbe a füzetbe nem írok bejegyzéseket, hanem számomra fontos (és egyáltalán nem fontos) dolgok kerülnek bele, mindenféle rajzok, vázlatok, rövid gondolatok. 

Ez az első oldal, ha rákattintotok, közelebbről is megnézhetitek. Mind a mai napig az egyik kedvenc illusztrációm ez, kiegészítve a kedvenc haikummal. A másik oldalon, ami nem látszik, és amúgy sem látszana, mivel csillámos szürke tollal írtam (eh) Sylvia Plath Poppies in July c. verse van.

A kedvenc Placebo dalom szövege a bal oldalon, mellette pedig egy lista - szinte az egész füzet ilyen listákból áll, imádom a listákat. Ha már itt tartunk: a bal oldali listán ugye filmek és könyvek vannak, ha valamelyikről érdekelne egy kritika, írjátok meg chatben/hozzászólásban! A Lolitáról amúgy is akarok írni, többen is kértétek régebben, de szeretném átfutni még egyszer előtte.

Ezen az oldalon gyakorlatilag csak kísérleteztem a szövetlenyomattal (befestettem egy darab szellősen kötött anyagot és rányomtam a papírra). Maga a rajz nevetségesen óvodás, de mindenképp ki akartam próbálni ezt a dolgot - és ajánlom nektek is. (:

Itt pedig folytatódik a növénymániám. Bár csak azt szerettem volna megörökíteni, hogy a természetben milyen sok alkalommal találkozunk csíkos dolgokkal (pókhálók, eső, levelek, zebrák, kövek, kagylók, homokdűnék, sejtek, pillangószárnyak, szivárvány, tollak, méhsejtek, erek, ráncok, fatörzsek).

Ez pedig egy teljesen pointless oldal - ilyen is rengeteg van. Amikor érzem, hogy szeretnék valami apróságot firkálni, vagy ragasztgatni, de nincs semmi konkrét ötletem, akkor ez lesz az eredmény.

Ugyanaz a helyzet, mint fent - egy teljesen pointless dolog, nem beszélve a bevásárlólista rajzairól, micsoda pulóvert rajzoltam! És ismét egy kísérletezés a szövetlenyomattal.

Azt hiszem, ez az oldal a kedvencem. Nem hiszem, hogy olvasható lenne a felirat a tenyérben, ezért leírom. "It has been pointed out that the percentage of salt in human blood is the same as the percentage of salt in seawater at the time the earliest life on Earth was developing." Lényegében lefordítva annyit tesz, hogy kutatások bizonyították, hogy a sótartalom az emberi vérben ugyanannyi, mint amennyi volt sótartalom a tengervízben, amikor az első élet kialakult a földön. Jep.

Ezzel kapcsolatban annyit szeretnék mondani, hogy a dal, amiből az "I love you to the moon and back" idézet van katasztrofálisan, szomorúan szar, de az a mondat nagyon szép és már egy éve nem tudom kiverni a fejemből... A másik oldalon pedig ismét egy teljesen pointless rajz arról, hogy miért varázslatos a teám. Hehe.

Az első kép a The Hedgehog megnézése után készült - úgy éreztem, hogy muszáj valamit kreatívkodjak, és pici házat nem tudtam volna ragasztgatni. Szóval maradtam a rajzolásnál. A filmet mindenkinek kötelező megnézni, mert lélegzetelállítóan szép! A kaktuszról nem mondok semmit.

Tehát ezek a kedvenc oldalaim a kis kreatív füzetkémből. Hamarosan bemutatom nektek a személyes naplóm tartalmát is - persze, nem mindet, csak néhány olyan részletet, amiről úgy érzem, hogy érdemes arra, hogy kiírjam ide. Mert többnyire értelmetlen picsogás van a naplómban. Egy pici ízelítő és az igazi kézírásom (mert a kreatív naplómban sokszor megpróbálok szebben írni, mint amúgy):