Gia Carangi sokak tudatában az első szupermodellként él. Ez a csodálatos kisugárzású, tehetséges és egyedi nő élete és halála egy olyan dolog, amely mellett nem lehet egyszerűen elmenni. A 70-es-80-as évek nem véletlenül vezettek annyi tragikus halálesethez. Akkor egyszerűen minden szabad volt - virágkorukat élték nemcsak a drogok, de a showbiz elfogadása és az alkalmazkodás hozzá, lévén gyakorlatilag új dolog, nagyon sok mindenkit megtört. Azt hiszem, nem kell neveket sorolnom, elég azt mondanom, hogy Gia is közéjük tartozik.

Naplóbejegyzései mindig ugyanazzal a szerkezettel kezdődtek: "hol volt, hol nem volt" - és az idő teltével ezek a mese-szerű írások egy teljesen más dimenzióba léptek át. Gia gondolatai egyre elvontabbakká válnak, egyre több kérdést tesz fel, egyre inkább érdekli maga az élet és a boldogtalanság. Hiszen míg a történet valóban tündérmeseként kezdődött, nagyon hamar átfordult egy Andersen-féle tragikusságba, és, ahogy lenni szokott, főszereplőnk otthagyja a világunkat, hogy olyan tanulságot mutathasson fel, melynek erőteljes voltát nem feledhetjük. De az ilyen mesék főszereplői nem valós személyek. Gia azonban - kétségtelenül élő, létező és szenvedő alanya volt mindannak, ami vele történt. Nem passzív alany, eszemben sincs ilyet mondani, mégis - nem tudjuk megvetni vagy elítélni. Áldozat volt - önmaga áldozat.

Gia Philadelphiában született, olasz és ír gyökerekkel, és szülei házasságának teljes instabilitása már gyerekkorában szeretetéhessé tette, és az anyai szeretet hiánya önmagában is nehezen feldolgozható - hát még akkor, ha a sztárvilág, sztár-lét, és általában a modellkedés állandó stresszhatásával, nehézségeivel társul. Ne feledjük, a hetvenes-nyolcvanas években egészen mást jelentett hírességnek lenni. És éppen ez a vadság, ez a megtört és dühös kisugárzás, ami már gyermekkorában kialakult vezette el őt a hírnévhez - gyakorlatilag egyik napról a másikra. Ez a természetes spontaneitás, a "csak-azért-is"-attitűd vezetett ahhoz, amikor - állítólag - egy fotózás után a fényképész feltette a kérdést: ki maradna ott egy meztelen fényképezésre? Gia természetesen igent mondott.

Ehhez a forróvérű viselkedéshez tökéletesen passzolt az olaszos megjelenés - a barna haj, bőr, a nagy szemek, a határozott szemöldökvonal. Giának megvolt az imázsa, egyedisége, személyisége, ami igazán különlegessé tette. Nem csoda hát, hogy rövid idő alatt kapkodtak érte a fényképészek, magazinok, divatmárkák: többször szerepelt a Vogue és a Cosmopolitan címlapjain, illetve dolgozott Versace-nak, Diornak, Yves Saint Laurent-nak, Armaninak és a Maybelline-nek is. De míg neve egyet jelentett a csillogással, eleganciával, különlegességgel, s míg képein természetesnek hat a mosoly, a béke, mely az arcáról sugárzik - Gia valójában szenvedett.

Az első lépés, mely a lejtőn elindította egy hirtelen szerelem volt. Az a meztelen fotózás, mely meghozta neki a hírnév első csillanásait, egy szerelmet is rejtegetett. Sminkese, Sandy Linter szintén szerepel a képeken - a fotós ugyanis megkérte őt is, hogy vetkőzzön le és csatlakozzon Giához. Gia pedig beleszeretett. És bár mindketten szerelmesek voltak egymásba, a kapcsolat viharos volt és zavaros: Linda valószínűleg nehezen tudta kezelni nemcsak Giát, de önnön identitását is, a felismerést, hogy egy nőt szeret.

Gia életében azonban jelen volt egy másik, nagyon fontos nő is: ügynöke, Wilhelmina Cooper, akit egyetlen barátjaként ismert. Ő volt az egyetlen, aki meghallgatta és megvigasztalta őt, aki valóban az embert látta benne és nem a szupermodellt. Azonban 1980-ban tüdőrákban meghalt - és Gia számára innentől kezelhetetlenné vált a magány, a zavarodottság, az állandó stressz, a sok kötelezettség, a félelem, és természetesen az, hogy mindezt senkivel sem tudta megosztani. Így az addig csak ritkán megjelenő drogok főszerepet kaptak Gia életében. A kétségbeesésre egyetlen válasz volt: a heroin. Ismerjük a történetet.

A heroin tűnyomai az utolsó Cosmopolitan fotózás készültekor már eltűntethetetlenek voltak, és egyre kevesebben akarták őt alkalmazni, hiszen sokszor munka közben is lőtte magát, gyakran került önkívületi állapotba, dührohamokat kapott vagy egyszerűen kisétált; kezelhetetlenné vált, és nem kérdéses, hogy a függőség az arcára, egész lényére is kiült. De ezzel még nincs vége a történetnek.

Giát 22 évesen AIDS-sel diagnosztizálták (valószínűleg egy fertőzött tű volt az oka). 1986-ban, huszonhat évesen halt meg, miközben anyja mindvégig mellette volt a kórházban (bár joggal kérdezhetjük: miért akkor?), és senkit nem engedett közel hozzá, hiszen azt szerette volna, ha mindenkiben Gia szépsége él majd, és nem egy haldokló, heroinfüggő, összetört lány arca.

Giáról 1998-ban egy önéletrajzi film is készült (Gia címmel, imdb link itt), mely szinte teljes pontossággal követi a modell életét a naplóira és ismerősei emlékezéseire alapozva. Angelina Jolie, mint mindig, csodálatos; és maga a film is igen nyílt, nem hallgat, nem kendőz el semmit, úgy mutatja be a történéseket, ahogy voltak - és ami még nagyobb erénye, olyan őszinteséggel nyújt betekintést Gia érzéseibe, személyiségébe, egész lényébe, hogy egyszerűen nem tudjuk nem szeretni - és mélységesen sajnálni őt.

Szervusztok! Ismerkedjetek meg ...-tal (még nem tudom, mi lesz a neve, de mindenképp el fogom nevezni, Ödönnek vagy Iannek, még nem tudom, van ötletetek? persze, lehet, hogy csak én vagyok ilyen hülye és normális ember nem nevezgeti a bakancsait, de ha mégis, akkor osszátok meg a tapasztalataitokat, hehe), az első acélbetétes bakancsommal!

Ma azzal a felkiáltással mentem el turizni, hogy bőrdzsekit fogok venni (vettem is egy barnát egy lejért!!! nem viccelek, egy lej volt, mert ki van kopva a gallérja! azoknak mondom, akik nem tudnák, egy lej = 66 forint), de mégsem ez volt a nap fénypontja. Bementünk egy turiba, ami egy hatalmas istálló-szerű építmény, egy család személyes kis vállalkozása, és úgy képzeljétek el, hogy minden egymás hegyén-hátán van, bakancsok és cipők szanaszét... Megyek, megyek, nézelődök, és akkor megláttam egy tíz soros Martens bakancsot. Feketét. Ugyan van két Martensem, de az egyik húsz soros és ezért nem hordom, a másik pedig rettenetesen otromba - bár sötétvörös és tízsoros, egyszerűen hatalmas az orra. Pedig jó rám, meg minden, de úgy nézek ki benne, mint egy kertitörpe. Szóval szembejött velem ez a Martens, és gyorsan vittem is megkérdezni, hogy mennyi. A kiszolgáló néni arcán végigsuhant egy árnyék, és én azt hittem, azért, mert furcsa a stílusom és nincs ehhez szokva - de nem. Rögtön elmondta, hogy azt ne vegyem meg, mert már rég ki akarta tenni a selejtbe, ugyanis elkezdett lefele jönni a talpa. Na mondom, csodálatos. De ne féljek, mert még sok ilyen van! Mondom, oké... de ha nem Martens, akkor nem is kell. Elkezdtünk menni körbe a boltban, minden polcot átfésültünk, a leghülyébb helyeken is találtunk bakancsokat, de egy se volt szerelem első látásra. Végül egy Cult márkájú férfi bakancsot választottam, mert nyolcsoros és teljesen korrekt. Mondtam én első látásra. 

Ahogy megvettem és hazafele kezdtem jönni vele, egyre jobban beleszerettem. De én hülye, marha, barom, ahogy vásárolok, nem is néztem meg komolyabban a bakancsot. Csak itthon, amikor elkezdtem megmosni, megtörülni, akkor láttam, hogy a talpában van egy nagy... csavar. Nézem, hogy miafasz történik - és akkor vettem észre, hogy a nyelvén azt írja, hogy "steel toe". Na, mondom, jólvan, egész életemben vágytam egy acélbetétes bakancsra, de sose találtam olyat, ami igazán tetszene. Szóval most nagyon nagy a boldogság és a szerelem - csak épp egy név kellene neki! (Remélem, élveztétek ezt a szerelmi megnyilvánulásnak álcázott majdnem haul-posztot. Nem tudom, hogy tudok három bekezdést nyálazni egy bakancsról.)

UPDATE: a nevük Sid és Nancy. Saját képem sajnos nincs, mert a fényképezőgépem Kolozsváron maradt.

Nézelődtem az interneten, és belefutottam a Neon.hu-ba. Ismerjük az oldalt, nem hiszem, hogy bárkinek is be kellene mutatnom, és mindenkinek megvan róla a maga véleménye. Az én véleményemről csak annyit mondanék, hogy - hadd fogalmazzak a lehető legkedvesebben - a szívem csücske az az oldal! (Nem.) Úgy vagyok azzal is, mint oravecznórikával, hogy ha nagyon unatkozom és szeretnék rettenetesen felidegesedni más emberek hülyeségén (mert az egészséges), akkor meglátogatom. Szóval ez történt ma is, és szembejött velem egy tipikus önismereti cikk. Ezeket is ismerjük szerintem, ha máshonnan nem, akkor egy 14 évesen olvasott BravoGirl! egyik hasábjáról legalább: klisék egymás hegyén-hátán, tulajdonképpeni mondanivaló nélkül. A baj nem is a tartalommal van, hanem azzal, hogy még a csapból is ez folyik, és olyannyira megszoktuk ezeket a mondatokat, hogy el sem gondolkozunk rajtuk, csak a magunkévá tesszük őket.

Ilyen bekezdés a következő is: 

Ne akarj az lenni, aki nem vagy. - Bizonyára észrevetted már, hogy az egész világ arról szól, hogy más legyél, mint aki és ami vagy. Szebb, karcsúbb, okosabb, trendibb, sikeresebb, gazdagabb, tehetségesebb, különlegesebb akarsz lenni, mint mások, mert megszoktad: a társadalmunk ezeket az erényeket tiszteli elsősorban, s ehhez bizonyos viselkedésmintákra van szükség. Pedig mennyivel több esélyed volna a boldogságra, ha egyszerűen "csak" önmagad lennél...!

És engem is ugyanúgy beszippantott a "ne akarj az lenni, aki nem vagy" mondat, hiszen tényleg: miért akarnánk mások lenni, mint akik valójában vagyunk? Miért akarnánk mondjuk "leszokni" a kedvenc zenénkről azért, mert éppen más a menő? Miért akarnánk miniszoknyában járni, ha egyszer kényelmetlenül érezzük magunkat benne, mert nem passzol a személyiségünkhöz? És ha erről volna szó, akkor aláírnám, tényleg, miért? De nem. A bekezdés folytatódik. "Szebb, karcsúbb, okosabb, trendibb, sikeresebb, gazdagabb, tehetségesebb, különlegesebb". Na, most javítsatok ki, ha akartok, de ez nagy hülyeség. Az itt felsoroltak valóban igazi értékek (hadd húzzam ki fejben a szebb és karcsúbb szavakat, de az összes többi), olyan dolgok, amelyeknek az elérésére mindannyian törekszünk, és törekednünk is kell, mert így fejlődünk! Okosnak, tehetségesnek, különlegesnek lenni erény, és nem egy média nyújtotta fals elképzelés. Hogyha az ember megelégszik azzal, aki most - pl. ismer bizonyos mennyiségű információt, tud valamilyen szinten hangszeren játszani vagy rajzolni, énekelni -, és soha többet nem tanul, nem gyakorol, nem foglalkozik önmaga építésével és fejlesztésével, akkor meg fog ragadni azon a szinten. És annak mi értelme? Az életünk arról szól, hogy folyamatosan tanulunk, formáljuk magunkat - de ha a célunk ezzel a formálással az, hogy okosabbak, ügyesebbek, tehetségesebbek legyünk, akkor nem tagadtuk meg önmagunkat. Így tehát ennek a cikknek a szerzője gyakorlatilag azt mondta: ne fejlődj! Ne is próbálj meg fejlődni! Hogyha egy fél év múlva többet fogsz tudni, mint most, akkor gyakorlatilag megtagadtad önmagad! Velem van a baj, vagy ez szerintetek is nevetséges?

Persze, más dolog ismerni a képességeinket és a korlátainkat, hiszen hiába akarunk 180 centisek lenni, ha a sors 165-tel áldott meg, illetve hiába akarunk atomfizikát tanulni, ha humánra vagyunk programozva.

Csak arra szerettem volna gyorsan felhívni a figyelmeteket (mert ez tényleg csak egy gyors indulatposzt, bár ez nem jelenti azt, hogy holnap is nem fogok ugyanígy érezni a témával kapcsolatban), hogy ahelyett, hogy rábólogatunk mindenre, amit elolvasunk, egy kicsit bogozzuk ki azokat a gondolatokat, egy kicsit gondolkodjunk, mielőtt magunkévá teszünk egy ideát!

Egyébként más szépségek, szemelgetések ugyanebből a cikkből, amelyek szintén kiütik a biztosítékot nálam, de nem akarok reggelig panaszkodni: "Ne tölts időt olyan emberekkel, akik lehúznak, elkedvtelenítenek.", "Soha nem kezdheted el életed új fejezetét, ha állandóan visszalapozgatsz a régiekhez.", "Amikor irigy vagy, igazából négy dolog történik: a, más életére koncentrálsz, ahelyett, hogy a magadét építenéd; b, energiát veszítesz azzal, hogy negatív érzéseket szabadítasz fel magadban - ez csak neked árt, ugye tudod?, c, voltaképpen nemet mondasz valamire, amire te magad is vágysz, tehát képtelenné válsz a bevonzására, d, elfelejted, hogy mi mindenért lehetsz hálás az életben, amit viszont más irigyelhet(ne) tőled.", "A világot nem tudod máról holnapra megváltoztatni, a gondolkodásodat viszont igen."

Ugye, ismerjük a 8Tracks csodáját? A tegnap éjjel nem tudtam aludni, és úgy döntöttem, hogy ahelyett, hogy relaxálós kis altatódalokat hallgatnék, keresek magamnak valami beteget. Úgyhogy beírtam a keresőbe a Crystal Castles-t, mert már amúgy is szerettem volna hozzájuk hasonló bandákat keresni. És ekkor kiderült, hogy van egy olyan zseniális műfaj, amelyet witch house-nak hívunk. Már a neve is hivogató, mondd ki: witch house, boszorkány house... Tökéletesen előrevetíti, hogy mit fogsz hallani, nem?

Mivel én most találkoztam először ezzel a műfajjal (amit őszintén csodálok, mert imádom a beteg electro, techno, house zenét; és úgy alapjában szeretek mindent, ami ambient vagy industrial), gondoltam, megosztom veletek is. Értelemszerűen egy friss műfajról van szó, a 2000-es évek végén jött létre, és, ahogy a neve is mondja, a "dark electro" kategórijba tartozik. Nem tudom, hogy van-e ilyen kategória, de én ezzel illetem az összes olyan elektronikus zenét, ami valamilyen szinten mély és egy kicsit zavaros, és egy picit nyomasztó vagy épp ijesztő hangulata van (pl. Crystal Castles, Crosses - Chino-val a Deftones-ból - ami úgy látszik, épp a witch house kategória, vagy Grimes, The Knifes, stb.). Ez a zene ambient-effektekre épül, zaj-zene kísérletekre, rendszeres, monoton ismétlésekre, földöntúli hatású hangokra és erős torzításokra. Nem kérdéses, hogy az inspiráció- és hangulatforrást az okkult, a boszorkányok, a sámánizmus és különféle horrorfilmek nyújtják. Ami még jellemző a witch house-t képviselő együttesekre, és így könnyen felismerheted őket, hogy az együttesnévben különféle jelek vannak: keresztek, háromszögek, számok - néhányan állítólag azért folyamodtak ehhez, mert így könnyebben maradhatnak underground bandák, hiszen nehezebb a neveikre rákeresni...? Na mindegy, ebben nem látok logikát.

A witch house mint műfajnév a Pitchwork.com-on jelent meg először, és nem tudok kitérni arra, hogy többek között Chino Moreno új projektjére, a †††-re is használták, amit a megjelenése pillanatában már nagyon szerettem és rongyosra hallgattam, de elképzelésem sem volt arról, hogy akkor én most witch house-t hallgatok. Az öt számos EP-t egyébként ingyen le lehet tölteni a zenekar oldaláról, illetve azóta megjelent a második EP is (ami sajnos már nincs ingyen.

A Crystal Castles pedig már két éve a kedvenceim közé tartozik,de megelégedtem azzal, hogy "kaotikus electro"-t játszanak (saját találmány, még a végén hivatalos műfaj-elnevező leszek), de most már tudom, hogy specifikusabban mondva witch house-t. És persze ott van a Salem, amely már  a nevével is jelzi, hogy mi a helyzet, és azt hiszem, az egyik legismertebb képviselője a műfajnak. Nekem is az egyik legnagyobb kedvencem. Nagyon-nagyon beteg.

Most pedig, hogy már tudjátok, mi micsoda, ezen a linken hallgathattok sok-sok zseniális, ijesztő, creepy, beteg, weird witch house-t, mindenféle stílusban - a lassú, monoton daloktól kezdve a pattogós, zörgős, csikorgós zenéig van minden.

Hm, hát gondolom, ismét furcsa ez a váltás az előző színes, zsúfolt design után - bár lehet, hogy mr megszoktátok. Annyira azonban mégsem egyszerű ez a kinézet sem, a fejléc olyan, amilyen mostanában lenni szokott, nem annyira minimalista, mint régen, csak épp monokróm. Mert leküzdhetetlen vágyat éreztem arra, hogy fekete-fehér designt csináljak. Eddig nagyon szépen működött is a terv, de aztán el kellett töltenem egy órát azzal, hogy kiválasszam azt a bizonyos harmadik színt - kipróbáltam mindenfélét, de végül a rózsaszínnél maradtam. Azért, remélem, nem olyan nagy mennyiségben. A fejlécen látható képekért köszönetet mondok drága Frida barátnőmnek, és azért is, hogy mindig inspirálóan hat rám nemcsak a blogjával, de az egész személyiségével. (Ehw, ez nyálas lett.) Különben ha jobban megnézitek a designt, nem is olyan egyszerű. Háromféle linkeffekt van egyszerre az oldalon, és az oldalsó modulok képei rózsaszínes árnyalatot kapnak, illetve rájuk "íródik" egy-egy szöveg, ami nem mellékesen  Simon Marci Polaroidok c. kötetének egy-egy szösszenete. A képeknél mindkét dolog divvel van megoldva, és rengeteget szenvedtem vele, pedig elvileg könnyű... A Windows-stílusú modulfejlécek... no comment, én nem tudom, honnan jött az ötlet és miért! :D Az oldal- és középmodulok pedig szándékosan más-más betűméretűek, a 13px túl nagy volt a keskeny oldalhoz, de nem akartam megválni tőle. Na, tudjátok, mi a dolgotok: pozitív vagy negatív kritikát, véleményeket várok chatben vagy akár hozzászólásban is! Puszi!

Ó, és egy fontos kérdés: biztosan látjátok (mert túl csúnya ahhoz, hogy elkerülje a figyelmeteket), hogy a linkeffekt miatt a blogbejegyzés címe mellett ott van az az... izé. Pontosabban belinkelt két üres helyet magának, és most ott csúnyálkodik. Valaki tudja, hogy tudnám ezt megjavítani? :)